Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Weiner Mihályné: Beliczay Imre, bábsütőforma-faragó mester

az uradalmak és kisebb háztartások önellátása pedig egyre kisebb szerepet játszott. A XIX. században egyre inkább észrevehető a verseny erősödése ezen a területen is. A mézeskalács a vásáron megforduló, a templomból kijövő tömegek, tehát jóformán az egész társadalom ízlésének kívánt megfelelni, ahhoz kívánt szólni, ami valamennyiükben közös, ami az adott időpontban lehetőleg mindenki érdeklődését megragadja, s olyan nyelven kívánt a társadalomhoz szólni, amit mindenki megért, ami mindenkinek tetszik és mindenkinek hízeleg. >í flULc a. V. fa * V & ' -3í'J * ft I Ä w»e,Jr. Ci. /* 4. «t, pu

t H<A pesti bábsütőmesterek sátrainak a belvárosi plébániatemplom melletti elhelyezkedését ábrázoló felterjesztés, 1819—1834. Bp. I. sz. Áll. Lt. Pesti Lt. 1838. Rel. a. n. 6535. A mézeskalácsos mesterek gyakran egyben méztermelők, viaszöntők, gyertyamártók is voltak, de jelen tanulmány csak magával művészi formafaragó tevékenységükkel foglalkozik, amit különben ők maguk soha nem tekintettek elsődleges fontosságú tevékenységüknek. A mézeskalács-ütőfafaragás nagy elterjedtségéhez az is hozzájárult, hogy végeredményben igen könnyen elsajátítható technika. A faragás menetét pontosan leírja Végh J.: „Mézesbábsütők faragása a Dunántúlon" (Néprajzi Múzeum értesítője, 1938), s a technika hasonlósága, régi leírásokkal (pl. Comenius) vagy régi képes ábrázolásokkal való összevetése (pl. Christoph Weigel: „Hauptstände", Nürnberg, 1698) arra mutat, hogy ez időben nem sokat változott, s más országokban is hasonlóképpen történhetett. A kiváló, pontos leírást csak avval a megállapítással egészíthetjük ki, hogy az ütőfák faragási technikája közeli rokona az ősrégi Kerbschnitze6* 83