Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)
Baktay Ervin: Mogul és Rádzsput festmények a Keletázsiai Művészeti Múzeumban
litás, a gyakorlati célnak ez a nyomatékos szerepe mégis megóvta attól, hogy merőben „l'art pour l'art" játékává fajuljon a hatalmasok, a tehetősek aránylag kis csoportjának^ Mivel a Mogul birodalom életének jellegzetes mozzanatait is képekben rögzítették le, sokszor kifejezetten népi alakok, jelenetek és a köznapi valóság kézzelfoghatóságai árasztottak közvetlen elevenséget a mogul iskola műveibe. így vált ez sajátos, indiai jellegű művészetté. Akbár fia, Dzsehángir nagymogul (uraik. 1605—1628) különös érdeklődéssel viseltetett a festészet iránt. Sir Thomas Roe, a brit Keletindiai Társaság képviselője a mogul udvarnál, feljegyezte, hogy semmivel sem lehetett jobban megnyerni az uralkodó kegyét, mint jó európai festményekkel és metszetekkel. 8 Ezeket a császár festői is tanulmányozták és másolgatták: a mogul festészet műveiben egyre feltűnőbb lesz a nyugati hatás, főleg a perspektívában, de az arcok és alakok jellemzésében, kifejezésében is, Dzsehángir miniatúra-gyűjteményeiben 9 igen sok darabon a perzsa stílusú keretdíszekben nyugati, főleg hollandi metszetekről szabadon másolt alakok, jelenetek láthatók, s az új stílusváltozás a festményeken is feltűnő. A Dzsehángir udvarában dolgozó festőknek most már a többsége hindu. A mogul festészet ekkor, tehát a XVII. század első felében érte el tetőfokát, Dzsehángir és fia, Sáh Dzsehán uralkodása alatt. Sáh Dzsehán idejében (uraik. 1628—1658) a mogul művészet legkiválóbb remekei jöttek létre, pl. az építészetben a Tádzs Mahál hibátlan arányú formái, a festészetben az arcképfestés és illusztrálás sok-sok jeles műve — de ezzel elérte netovábbjának határát. A mogul művészet az uralkodói hatalomban gyökerezett; ezzel együtt érte el zenitjét, s ugyancsak vele együtt hanyatlóra kellett fordulnia. Sáh Dzsehán fia, I. Álamgir — ismertebb nevén Aurangzib (uraik. 1658—1707) — nem követte elődeinek példáját. Fanatikusan orthodox muzulmán volt, feladta a hindubarát politikát, nem pártolta a „hitetlen szellemű" művészetet és szélnek bocsátotta a haszontalan léhűtőknek tekintett udvari festők többségét. A festmények említett gyakorlati célját ugyan ő sem hanyagolhatta el, de uralma alatt a festészet már tisztára csak ezt a célt szolgálta, a legszűkebb keretek között és egyre csökkenő igényességgel. Noha Aurangzib jelentékenyen kiterjesztette a birodalom határait, túlfeszítette a húrt, elvesztette az odáig hűséges hindu — főleg rádzsput — hűbéreseinek bizalmát, s élete végén látnia kellett, hogyan töredezik darabokra Nagy Akbár öröksége. A mogul hatalom hanyatlása a XVIII. század elején rohamosan ment végbe, s a nagymogulok utódai már csak játékbábok voltak a marátha-hindu szövetség, a be-betörő afghan és perzsa fejedelmek, majd a terjeszkedő brit hódítók kezében. A mogul művészet a dinasztia hatalmával együtt hanyatlott és szűnt meg. Stílusát több-kevesebb művészettel a birodalomnak most önállósult egykori részeiben folytatták a helyi fejedelmek pártfogásával, de a lendület, az életerő kihalt belőle. Igazi nagy korszaka csupán száz esztendő volt. Ezzel szemben a rádzsput festészet időtállóbbnak bizonyult. Mondottuk, hogy régi hagyományokban, hazai rögben gyökerezett, ha stílusa a mogul festészettel párhuzamosan teljesedett is ki. A kölcsönhatásokat 8 E. B. Havell, id. m. 200-202. 1," 9 Ezekből sok jellemző darabot közöl E. Kühnel és H. Goetz, „Indische Buchmalereien' 1 . Scarabeus Veri. Berlin, 1924.
