Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)
Baktay Ervin: Mogul és Rádzsput festmények a Keletázsiai Művészeti Múzeumban
Mogul és rádzsput festmények, a keletázsiai művészeti múzeumban Baktay Ervin Hogy a mogul és rádzsput festészetet művészettörténeti szempontból helyesen értékelhessük, legalább nagy vonásokban ismernünk kell az indiai festészet általános történetét. Kezdeteiről semmi bizonyosat nem tudunk. A két nagy eposzban — a Mahábhárata-ban és a Rámájaná-ban — ugyan bőven találunk utalásokat festészetre, de tárgyi emlékek csak sokkal későbbi időből, az i. u. II —VI. századokból maradtak fenn. Ezek a híres adzsantai falfestmények, amelyek azonban már olyan fejlett tudásról, technikáról és stílusról tanúskodnak, hogy hosszú múlt fejlődésének kell mögöttük állania. Barlangcsarnokok falait díszítik, s a zárt, védett hely aránylag megóvta őket az időjárás és más külső behatások pusztításától. Fatáblára, csontlemezre vagy vászonra, papirosra festett képek Indiában még kevésbé dacolhatnak az idővel, mint pl. Nyugaton. Az esős évszak nedvessége, a fehér hangya s az ú. n. „halféreg" (fishworm) megakadályozhatatlan pusztítása mellett a muzulmán hódítás első szakaszában a szándékos képrombolás is hozzájárult ahhoz, hogy az adzsantai festmények korától egészen a XVI. századig jóformán semmi emléke nem maradt fenn az indiai festészetnek. Pedig a festészet tovább élt Adzsanta után. A IX. században megszűnt a barlangcsarnokok létesítése, s a festők már csak épületek falait díszítették műveikkel, vagy romlandó anyagokra festették képeiket. Irodalmi utalások, különösen a festők használatára szánt mesterségbeli szakkönyvek, az ú. n. Silpasásztrák 1 bizonyítják, hogy a festészet a középkori Indiában mindenütt otthonos volt. Kétségtelen, hogy az adzsantai és más hasonló alkotásokban magas fokra fejlett művészet nem hanyatlott el egyhamar, ha a megváltozott idők — pl. a buddhizmus háttérbe szorulása, majd megszűnte India belső területén a IX—XIII. századok között — nem nyújtottak is többé olyan tág lehetőségeket a festőknek, mint annakelőtte. Ebben a korszakban nem alakult ki Indiában nagyobb központi hatalom, amely széles területek zavartalan gazdasági életét biztosíthatta volna, s ezt természetesen a művészet is megsínylette. Tudjuk, hogy Észak- és KözépIndiában a rádzsput-adamok voltak ekkor a művészetek istápolói. Noha az egyes fejedelemségek közt állandó volt a viszály, sőt a háborúskodás, azért szűkebb keretek között — mindegyik rádzsput uralkodó építkezett, és 1 L. Kramrisch, S., I. The Vishnudharmottaram, Pt. Ill, a Treatise on Indian Painting. Calcutta, 1924.
