Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)
Szabolcsi Hedvig: Adalékok az intarzia magyarországi fejlődésének kérdéséhez. Az Iparművészeti Múzeum három intarziás bútora
béláról való Szt. Antal látomása szárnyképén lévő városképpel való összehasonlítás. 30 De ugyanezt látszik igazolni a lőcsei főoltár Szt. Jakab lefejezését ábrázoló domborműve, a háttérben ábrázolt városképpel. Pál mester, az oltár alkotója a két főalakot Veit Stoss metszete után készítette, mégis benne van az egyéni stílusa, ábrázolásmódja. 31 És ez különösen ott kap szabad teret, ahol már saját invenciója, talán környezetének, városának ismerete segítette, a két főalakon túl, többek közt a háttér városképében. Ez a városkép pedig nagyon közel áll a bútorbkon ábrázoltakhoz, szinte csak a faragás és berakás közötti technikai különbség választja el azoktól. De lényeges technikai különbség választja el a külföldi mintaképektől is. Ezekre az eltérésekre a maguk helyén már utaltunk. Összegezve csak annyit kell újra megállapítani, hogy a felhasznált faanyagok szűkebb skálája, magának a berakásnak kevesebb gyakorlatra valló, primitívebb, naivabb megoldása jobban érezhető a perspektíva egyenetlen, leegyszerűsített volta miatt is. Ezek a jelenségek együttesen egy más, a délnémet előképektől elütő, sajátos jelleggel, egyéni színnel ruházzák fel tárgyalt szekrényeinket, és ez a jellegük az, amely hozzákapcsolja a XVI. század első felének felsőmagyarországi, eddig Szepes és Sáros vármegyékből ismert városképes stallumaihoz, azok ábrázolásaihoz. Bár ennek az ábrázolásnak további útját, fejlődését nem ismerjük, valószínűnek kell tartanunk, hogy a XVI. század második felében és a XVII. században is volt folytatása. A XVI. században talán Késmárk, mint központ új mesterekkel továbbfejleszthette, alakíthatta ezt a technikát. Ennek a további útnak egyik eredménye volt talán e kis bútorok készítése is. Okunk van ezt hinni egyfelől azért, mert XVI—XVII. századi hagyatéki és hozományi leltáraink sok ilyen, a bemutatottakhoz hasonló kis bútort említenek. Ezek asztaldíszek voltak, vagy ha nagyobbak, külön asztalon vagy nagyobb ládán álltak. A leltárak majd mindegyikében találunk „rakott művű", „rakott" vagy „gyontáros" kis ládákat, „sok fias" szekrénykéket. Ékszer, pénz, apró értéktárgyak, levelek tartására használták. Másfelől megerősítheti magyarországi készítőhelyre utaló véleményünket az a körülmény is, hogy a hangszerek, amelyeket a 3. szekrénykén láttunk, használatosak ezidőben hazánkban, egyikük-másikuk előfordul egykorú versekben, ábrázolásokban is. összegezve az eddigieket megállapíthatjuk, hogy a három tárgyalt kis fiókos szekrény a XVI. század végén, XVII. század elején készülhetett, feltehetőleg Felső-Magyarországon. Ábrázolásaik és maguk a kis bútortípusok délnémet és svájci mintaképekre utalnak, annál is inkább, mert a tárgyi emlékanyagon kívül a svájci és délnémet fametszetekkel, rajzokkal is sok rokonságot mutatnak. Technikai kivitelük és az előképek feldolgozásának módja, összevetve az egyes ábrázolásokat, kapcsolatba hozza őket az 1520-as, 30-as évek felvidéki. Késmárk központtal működhetett intarziakészítő asz30 Genthon István: A régi magyar festőművészet. Vác, 1932. 31 Divald Kornál: Szepes vármegye művészeti emlékei, II. rész. Szobrászat és festészet. Budapest, 1906. 10* 147
