Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Tasnádiné Marik Klára: A Rozsnyói Finomedénygyár termelési kimutatása és árjegyzékei a múlt század közepéről

időben, tehát majdnem egyidőben Rozsnyóval, az alábbi készítményeket kínálja: tányérok, gömbölyű sima tálak, domború tálak, saláta- és csemegetálak, négyszögű tálak, mártáscsészék erős tálcával (erős alighanem a német ,,fest"-nek téves fordítása, ami itt egybeépítettet jelent), kerek levesestál födéllel és fülekkel, domború adag- (porció) tálak, kerek tálak fülekkel, sótartó, kétágú, ugyanaz három lábbal, tojástartok, levescsésze. Kávézóedények: kávéscsésze (antik), kávés- vagy tejeskanna (antik), cukorszelence (domború) és nagy, gömbölyű asztali íróeszköz, irodai íróeszköz tálcával, • virágtartó aljával, vízkorsó, éthordó szilkék, szilkefedő, dohánytartó, szappanozó medence, éjjeliedény. A több, mint 40 emberrel dolgozó Apátfalva csak 25 féle árut kínál a rozsnyói árjegyzék 1855-ös 60 edényféleségével szemben. Díszítményekben is sokkal szerényebb, hogy ne mondjuk szegényebb Rozsnyóval szemben, hogy csak a színes, flamand, angol, csokros, márványozott, és barna változatokat említsük meg. Itt a tányéroknál csak egy „cifrább" megjelölést találunk az egyik tételnél. A mártáscsészéknek két változata van, a sótartónál szerepel a bordázott, ami pedig a festésit illeti, fehér, kék közönséges, zöld és kék széles csíkkal, vagy virágos körrajzzal (Dessein) sic. az egész választék. A különbség az ártáblázaton még világosabban tűnik ki. 1855-ben a legolcsóbb rozsnyói tányérár 11 kr., Apátfalván ötegyfél. A legdrágább virágkörrajzos cifra 8V2 kr., az asztali íróeszköz legdíszesebb változata 40 kr., míg Rozsnyón közel 2 F. volt. Mindebből méltán következtethetjük, hogy Rozsnyó ebben az időben ugyanolyan színvonalú műhely volt, mint egykor Kassa, Pápa vagy Körmöcbánya. Rozsnyó vagyonos bányaváros volt és a hámorokkal, hutákkal, kallókkal, malmokkal teleszórt Gömör megye igényelhette a színvonalas keménycseréptermelést. Az a tény, hogy közgyűjteményeinkben a XIX. századi keménycserép edények a legnagyobbrészt kékkel díszített és áttört edényekkel vannak képviselve, arra enged következtetni, hogy olcsóságuk miatt a díszített edénytípusok közül ezek voltak a legkelendőbbek. A fogyasztóknak az a rétege, amelyik a színes, csokros áttört edényeket igényelte és meg is tudta fizetni, inkább porcelánt vásárolt, amelyet a hazánkba szállított cseh termékekben valószínűleg alig magasabb áron meg is tudott szerezni. Ez előkelőbbnek számított, és valljuk meg, tartósabb is volt. Ebben véljük annak magyarázatát is megtalálni, hogy bár a színes festésű edényfajták bőven szerepelnek az árjegyzékben, az 1850-es termelési kimutatásban ezzel szemben csak egyetlen tételben. Petrik Lajos: „Adatok a magyar agyagipar történetéhez" c. cikkében (Művészi Ipar 1889. évf.) Rozsnyóról, mint „egy kis kőedénygyár"ról emlékszik meg. Szűkszavú, kétsoros utalása elárulja, hogy már ő sem tud arról az időről, amikor ott több ezer darab edény készült egy hónap alatt. A keménycserépművességgel foglalkozó külföldi szakirodalom az első világháborúig a magvar keménycserépgyártással csak igen keveset foglalkozott, akkor is a Monarchia keretén belül eléggé felszínesen. Pazaurek G. E.

4 1.914-ben elkészült kitűnő munkájában nyilvánított véleménye szerint, a magyar keménycserépművesség egyes darabjai méltán verse4 Pazaurek G. E. Steingut, Stuttgart, 1922.