Tarsoly. Vezérlő kalauz, különféle traktátumok. 1. (Budapest, 1984-85)

Nem akar célzás lenni! - Látogatóinkról

deznek, vagy rövid séta után hosszan időznek abban a teremben, ahol a számukra legérdekesebb tárlókat, vitrineket, tárgyakat találják. Sokan háborús, katonakori emlékeiket keresik. Nekünk is kedves élmény, ha az idősebb korosztály néhány tagja saját fényképét, ellenálló csoportja képét fedezi fel a vitrinekben. Nevetve húzzák egymást, lámcsak itt még hajad is volt, akkor még karcsú voltál. Megszépítő messzeség? Gyakori, hogy egy-egy időszerű, vagy új kiállításunk vonzza az érdeklődőket, csak azt nézik meg. Tanulni, vitás kérdést tisztázni, szakszerűen tájékozódni is felkeresik kiállításainkat. Meg természetesen azért is, mert szép helyén vagyunk a Várnegyednek és séta, napozás közben fel lehet fedezni Múzeumunkat is. Kipipálandó feladat a múzeumlátogatás annak, aki mindenütt csak az első termét nézi, aztán hosszan kávézik a büfében, vagy kissé ingerülten üldögél és társát várja. Nemrég szerelt le az, aki engedélyt akar szerezni, hogy bejöhessen gondolván, ez velejárója a hadtörténetnek. Itt ő téved, máskor meg mi. Ha feltűnik a jellegzetesen vágott, tüskésre idomított, enyhén lila frizura, előítéleteink vannak. Aztán kellemesen csalódunk, hozzáértéssel válogatnak, nézegetnek. Egyre gyakoribb az „amatőr-szakember" - bogarászó: az én gyűjteményemben ez is van - dicsekszik, s közben fél szemmel ránk lesve abban reménykedik, hátha cserélni akarnánk vele valamit, amit az üveg alatt megpillantott?! Útjuk gyakran a muzeológusok fogadóóráin végződik... Kevés, de annál hangosabb a „kákán is csomót" kereső. Nem így van, miért így van?, hol az igazgató szobája?, kérem a panaszkönyvet. Felejtsük el őket. Aki igazán figyelmeztetni akar hibáinkra, tévedéseinkre - halkan teszi és főleg meggyőzően. Nyáron sok a külföldi vendégünk és ilyenkor hangosak még a második emeleti munkaszobák is a szabadtéri tárlatunkon - az épületet övező sétányokon játszó, napközis gyermekek jókedvű lármájától. Ősszel, télen legjobb, ha iskolának is érezzük magunkat, és néhány napos eltéréssel meg tudjuk mondani, mit tanítanak éppen a történelemtanárok, mikor kezdődik el a sorkatonák oktatása. Közben jönnek a nagy meglepetések. 1984. március 15-én 42, 21-én 72 csoportot fogadtunk kissé már sajnálkozva, mert ilyen tömegben ötvenediknek beállni egy-egy tárló elé, a tömegben zsúfolódva csak néhány szót elkapni a tárlatvezetésből, nem éppen szívderítő. Nem elég, ha pusztán a múzeumi népművelők igyekeznek megszervezni a csoportok érkezését és programját, ebben a csoportvezetők is partnereink kell hogy legyenek. Hétfőn a múzeumok - így mi is - zárva vannak, de csak a teremőrök szabadnaposak. A munkahelyére érkezőt gyakran fogadja a szemrehányás, ha ő bemehet, a látogatni szándékozó miért nem? Szívesen behívnánk, de a hétfői nap - eláruljuk - a múzeum felújításának napja: a kiállításokon szorgos munka folyik, fotózásra-tanulmányozásra szánt tárgyak kiemelése, takarítás, pótlás, helyreállítás. Mert a kiállítást néha megviselik a souvenir-t gyűjteni próbáló látogatók...