Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 7. (Budapest, 2004)
GYŰJTEMÉNYI- ÉS MŰHELYMUNKA - BACZONI TAMÁS: A Magyar Néphadsereg különleges egyenruhái 1949-1956
katonai egyenruháknál elég szokatlan). A zubbonyhoz később bélést is rendszeresítettek. 8 Az ugrónadrág két felső zsebbel és két lábszárzsebbel készült, mindegyik húzózárral záródott. A felső zsebek mögött egy-egy „átnyúló-hasítékot" is alkalmaztak, ugyanis télen az ugróruhát a rendes egyenruha fölé is föl lehetett ölteni. A nadrágszárat alul gumiszalag húzta össze. A lábszárzsebek célszerűsége vitatható, hiszen míg a repülőben ülve az ejtőernyős valóban könnyen hozzájuthat az itt elhelyezett tárgyakhoz, s az ejtőernyő combhevederei sem szorítják le a zsebeket, azonban a földön egy túlterhelt lábszárzseb már akadályozza a gyaloglást. Ugyancsak kevéssé gondolták át tervezői az 1949 M. ejtőernyős ugrócipő kivitelezését, hiszen a hosszúszárú, gyakorlatilag csizma jellegű lábbeli 16 pár fűzőlyukkal fűződött, ami kétségtelenül jó tartást biztosított a lábnak, és a rugalmas, vastag gumitalppal együtt megvédte az ugrót a sérülésektől, azonban hadi használatra teljesen alkalmatlan volt, hiszen harctéri körülmények között egy ilyen fűzőscsizma fel- és levétele rendkívül hosszadalmas és körülményes. Amenynyiben azonban kizárólag kiképzési célra szánták, hiányzott a „harctéri" változata, ami egy esetleges harci ugrás során tömeges lábsérüléseket idézhetett volna elő. Természetesen az is lehetséges, hogy a korabeli doktrínákra alapozva az ejtőernyősöket csak rövid idejű bevetéseken képzelték alkalmazni, tehát gyakorlatilag úgy gondolták, hogy a ledobástól számított „csizmalevételnyi" időn belül megérkezik a földi haderő az ejtőernyősök támogatására. Azért is különös az ugrócipő kivitelezése, mert bár a napjainkban használt gyorsfűzési technikák akkoriban még nem voltak ismertek, de a fémhorgos („kapszlis") fűzést már a század eleje óta alkalmazták katonai célú lábbeliken is. Az ejtőernyős öltözetet 1949 M. vászon ugrófejvédő, ejtőernyős bokapólya, ejtőernyős lúdtalpbetét, saroknélküli ejtőernyős harisnya és nyaksál egészítette ki. A zubbonyt nadrágba tűrve kellet viselni. Korabeli képeken látszik, hogy az ugróruhán hajtókát és váll-lapokat is alkalmaztak, bár ez utóbbiak elég balesetveszélyesek és kényelmetlenek lehettek. Az is látható ezeken a felvételeken, hogy a fejvédő földi használatát sem gondolták át kellőképpen a tervezők, hiszen ahelyett, hogy rohamsisakot vagy tábori sapkát öltöttek volna, az ejtőernyősöknek a földi alkalmazás során is a fejvédőt kellett viselni, így azután a legtöbben felhajtották a fülvédő részt a fejtetőre - mivel akadályozta a hallást és zavarta a perifériás látást - barátságos „nyuszifül" effektust teremtve. Tervezték speciális ugrósisak bevezetését is, sőt egykorú források és visszaemlékezések valószínűsítik, hogy kísérleti céllal készültek is ilyen sisakok, bevezetésükre azonban végül nem került sor. 9 8 „1951 M. eje. ugrózubbonyhoz bélés". Lásd 04634/Htpszf. Hbs. Csf. ruh. - 1951. sz. HL 195l/T 1302. d. Ugyanez az ügyirat 1949 M.-ként említi az ejtőernyős ugrózubbonyt, illetve nadrágot. 9 Sáray Bertalan egykori ejtőernyős tiszt szóbeli közlése szerint 1950-51 táján 6 db 1950 M. sisakot alakítottak át - a bélés megerősítésével és a sisakharang alsó peremének megrövidítésével - ejtőernyős ugrósisakká. Egy háború után készült híradófelvétel (1948-ból?) olyan ejtőernyős katonákat mutatott, akik egy szemle alkalmával átalakított 35 M. rohamsisakokat viseltek, a sisakharangon nagy méretű, feltehetően festett ejtőernyős jelvénnyel.
