Hausner Gábor - Kincses Katalin Mária - Veszprémy László szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője. Acta Musei Militaris in Hungaria. 4. „Kard és koszorú”. Ezer év magyar uralmi és katonai jelképei. (Budapest, 2001)

VESZPRÉMY LÁSZLÓ: Előszó

hető csapatzászló továbbélése üdítő és szemet gyönyörködető kivételnek tekinthető. A heraldikusok feladata 1989 után sem vált könnyebbé, amikor ismét a korábbi, heterogén jel vényegyüttesből kellett az új szimbólumrendszert megalkotni. Baczoni Tamás frappáns áttekintésében a sisak időtlen használatának és jelképértékének néhány érdekes aspektusát villantja fel. A lövő és védekező páncélzatok versenyfutása a sisakokat jórészt funkciótlanná tette, s a XVIII. századra a műszaki alakulatok, a Habsburg vértes lovasság kiselejtezett sisakjait hasznosítják. Az első világháborúban a francia vértes lovasságban pusztán szimbólumként, hagyományőrzésből viselik, de a véres állóháborúk a fém sisak reneszánszát hozták. A rohamsisak minden nemzet katonai nyelvezetében sajátosan militáns, sőt militarista értelmet kap, olyannyira, hogy Günther Grass sem mulasztja el az „Én évszázadomban" a Stahlhelm kiemelését. Az előbbi gondolatmenetet folytatja Csikány Tamás, amikor az 1848-as vörös sipka kitüntető jel vény funkcióját emeli ki. Az eredetileg a Damjanich vezette 9. honvédzászlóaljnál meghonosodott rendhagyó sapkaviseletből sarjadt ki a főleg Kossuth és Görgei által felkarolt kísérlet, hogy a kiemelkedő vitézséggel végrehajtott harci cselekmények elismerése legyen a vörös sipka viseletének joga. A szerző áttekinti az ebben az elismerésben részesült egységeket, s sajnálattal kell megállapítania, hogy noha még 1849. augusztus 22-én a Zólyom megyéből, jórészt szlovákokból rekrutálódott 64. honvédzászlóaljat kitüntették, a sapka viselése legendává, a nemzeti romantika mitologikus legendájává vált. A jászkun katonai hagyományok kutatója, Babucs Zoltán ezúttal a jászkun katonai jelképeket követi nyomon a XVIII. század közepétől 1867-ig, azaz a jászkun közigazgatási különállás megszűnéséig. A jászkun kerület kiváltságai a középkortól fogva meghatározó módon az uralkodónak nyújtott fegyveres szolgálaton alapultak. Ez tükröződött jelvényválasztásukban is, aminek többféle változata alakult ki: a szablyát markoló páncélos kéztől az új, 1746-os címerükben látható kivont szablyát tartó gyalogosvitézig, vágtató fehér lovon ülő, tollforgós arany sisakot viselő pajzsos vitézig. Megismerkedünk a jászkunoknak a napóleoni és az 1848-49-es forradalmi háborúk során végrehajtott hadbaszállásaival, egyenruhájuk és zászlajaik változataival. Példaértékű, hogy kiváltságaik megszűnte után is megmaradt a jászkun jelképek folyamatossága: 1746-os egyesített címerük sapkajelvényként és gombkitűzőként először a cs. és kir. 13. Jászkun-huszárezredben, majd 1920 és 1942 között az I. Ferencz József-Jászkun ezredben élt tovább. Illésfalvy Péter a vadász- és hegyicsapatok jelzéseit vizsgálja, aminek külön értéke, hogy 1867-től a mai napig folyamatában tekinti át a változásokat, reformokat. A határvadászoknál érhetjük tetten többek között a sas-turul metamorfózist. 1914-ben kiterjesztett szárnyú, éppen felrepülő sast kapnak az ott szolgálók a gallérjukra, míg a hegyicsapatok a havasai gyopárt kapták. Ismert okoknál fogva a határvadászcsapatok csak 1938 után szerveződtek meg, s számtalan minisztériumi értekezlet és javaslat előzte meg e jelvényrendszer kialakítását. Ennek keretében nyernek a határvadászok csapatnemi jelvényként kardot markoló, álló szárnyú turulmadarat. Figyelemreméltó módon, az 1993-ban szerveződő határvadász századok újították fel az 1940-es turulos határvadászjelvény viseletét. A Jászkun huszárokkal foglalkozó tanulmány is szépen bizonyította, hogy a huszár egyenruha jellegzetességei, sőt maga a huszár elnevezés mind az országon belül, mind a nagyvilágban sajátos többlettartalommal töltődött fel. Végső soron ez vezet oda, hogy számos országban a modern fegyvernemek egységei is megőrizték nevükben a huszár elnevezést, különösen Franciaországban. A szinte kimeríthetetlen témakörből