Hetés Tibor - Makai Ágnes szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 2. (Budapest, 1987)

LUGOSI JÓZSEF: A kardfélék Magyarországon a szabványosítás kezdetétől napjainkig

érjen, és a ló nyergéből a földön fekvő ellenség, minden különösebb lovasmutatvány nélkül, elérhető legyen.

1 A kardmarkolat alakjára és formájára a szabványosítás szempontjából kevés gondot fordítottak: ki-ki saját ízlése szerint alakította, s ebben a tekintetben az adott hosszúság szabadon érvényesült. Nem szabályozták a penge külső formáját sem, amely 1736—1748 között zömmel egyélű, keskeny homorulatú volt. Az egységesítésre törekvés második periódusa 1748—1769 közé esik, amikor szabályozzák a kardpengék beszerzését, azaz elrendelik az osztrák gyáraktól történő vásárlást, megszüntetve ezzel a különböző méretű és formájú kardpengék használatát. 1763-tól, a hétéves háborút lezáró hubertusburgi békeszerződést követően, a szabványosítás üteme felgyorsul. Az új rafelfegy vérzés során minden fegyver- és csapatnemnek egymástól eltérő, a legapróbb részletekig előírt mintájú kardokat rendszeresítettek. Megjelentek a gyalogsági kardok (a sorgyalogságnak és a gránátosoknak), a lovassági kardok (a könnyű- és a nehézlovasságnak), a műszaki csapatok és a tüzérség kardjai. Minden fegyvernem tiszti és altiszti fegyverei eltérő formát mutattak. A gyalogos katonák, továbbá azoknak a fegyver-, illetve csapat nemeknek a tagjai, akiknek nem volt közvetlen feladatuk a közelharc (pl. tüzérek, műszakiak), oldal-, illetve önvédelmi fegyverként ugyancsak a kardot használták, természetesen a harcászati és sajátos feladatuknak megfelelő formában. Ezek a kardok a lovasságiakhoz viszonyítva rövidek, s összefoglaló néven ezért nevezzük őket „rövid kardoknak". Többségükben, mintegy bizonyítva a szablya kiváló tulajdonságait, szablya formájúak. A műszaki csapatok katonái nemcsak harcosok, hanem szakemberek is, ennek megfelelően fegyverük kétféle célt szolgált: egyrészt harci eszköz, másrészt szerszám. Jellegzetességük, hogy kivitelük erősebb a szokásos kardokénál; a penge foka fűrészfogazatú. Az osztrák hadseregben először a sajkás-zászlóaljaknál vezették be a fűrészelésre is alkalmas oldalfegyvert. Az 1764 M. szablya pengéje 630 mm hosszú, 40 mm széles, a fűrészfogak száma 36. A szablya teljes hossza: 770 mm. A markolata hasonlít a gránátosok szablyájához, szerelékei sárgarézből készültek, az előbbinél erősebb kivitelben. A hárítóvas és a kengyel találkozásánál a sarokrészt vastagítvánnyal erősítették meg. Az 1764 M. szablyát 1802-ig használták a sajkások, a pontonosok és az utászok. Az osztrák hadseregben 1765-ig a sorgyalogság katonáinak, a szuronyos puskán kívül nem volt egységes fegyverük. Ugyanakkor a német (osztrák) gránátosgyalogság katonái és altisztjei egyenes kardot, majd a későbbiekben szablyát viseltek. Az 1765-ös és az 1767-es szabályzat a gyalogság részére már egységes szablyát írt elő „Ordinari Fusiliersábel" néven, s két változatban: az 1765 M.-t és a módosított 1765/80 M.-t.

2 1 Teuber, Oscar—Dolleczek, Anton—Ottenfeld, Rudolf: Die Oesterreichische Armee 1700— 1867. Wien, én. 817. o. 2 Dolleczek, Anton: Monographie der k.u.k. óster.—ung. Blanken und Handfeuerwaffen. Graz 1970. 18. o. az. 1896. évi kiadás utánnyomása