Hetés Tibor - Makai Ágnes szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 2. (Budapest, 1987)

LUGOSI JÓZSEF: A kardfélék Magyarországon a szabványosítás kezdetétől napjainkig

gében méreteinek növekedésében, továbbá a szúrásra is alkalmas típusok jelentkezésében öltött testet. Utolsó típusaik az ún. másfélkezesek voltak. A lovagi harc, csoportok összecsapásából állt, s rendszerint párharcokra bomlott, amelyekben a kardot sújtó, zúzó vágásra vagy szúrásra használták. A nagyjából egységes lovagkardot a XV. század folyamán egész sor új típusú kard váltotta fel. A lovag mellett új elemek — zsoldosok, városi kézművesek — jelentek meg, amelyek nem, vagy alig viseltek vértezetet, aminek következtében a nehézkes lovagi harcmóddal szemben rájuk a mozgékonyság lett a jellemző. A kard alkalmazkodott a harcmódhoz: egyrészt tömege csökkent, egy kézzel könnyen forgatható fegyverré alakult, másrészt a kéz, sőt a testfelület is védő markolatszereléket kapott. A lovagkard a XV. század végével teljesen eltűnik. A magyarországi kardfélék fejlődése a törökökkel való gyakori küzdelmek következtében, a közép- és nyugat-európai fejlődéshez viszonyítva, lényegesen eltérő útra tér. A XV. században már szablyát használó törökökkel a magyarok is hasonló fegyvert állítanak szembe, és ezzel újraéled, majd általánossá válik az Ősi, honfoglalás kori kardfajta. Az újraéledő szablya első, átmeneti típusai rövid, fokéles pengével, egyenes markolattal és csapott véggel, rendszerint ujjvédővel vagy ujjtámasszal voltak ellátva. Átmeneti típusnak tekintjük a másfélkezes kardokkal formában és méretekben egyező, de ívelt, fokéles pengéjű ,,másfélkezes szablyákat" is. Az újraéledt magyar szablya alaptípusa a XVI. század elején tűnik fel. Mintául a török szablya szolgált, de már a legkorábbi típusokon is jól észlelhetők a magyar ízlés jegyei: markolatuk enyhén megdőlt, felső végén ferdén csapott, sasfej formára emlékeztet. Kereszt vasuk kezdetben rendkívül hosszú, közepén rögzítőtüskék vannak. A pengék enyhén íveltek és fokélesek. Ez a típus mintegy két évszázadon át jellemző marad. Ez idő alatt elsősorban méreteiben, arányaiban történnek változások, és egységbe foglalja őket az a jellegzetességük, hogy markolatuk kengyel nélküli. A XVII. század nagy katonatömegekkel vívott hosszú háborúi és az ott szerzett tapasztalatok gyökeres módosításokat hoztak vagy érleltek meg az európai hadügy egészében. A fegyvertörténet szempontjából mindenekelőtt a fegyvernemek további fejlődése, a csapatnemek kialakulása és — a század végétől — az állandó hadseregek létrehozása az a két tényező, amely a fegyverek egyre több fajtáját hozta létre, majd a XVIII. század folyamán elvezetett ezek egységesítéséhez, szabványosításához. A szabványosítás azt jelenti, hogy a fegyver központi előírás, rendelet alapján készül, ami meghatározza méreteit, tömegét, formáját, anyagát, s használatát is központilag rendelik el; ezért rendszeresített vagy szabvány- (modell-) fegyvereknek nevezzük őket. Nevük tartalmazza a nemzetiséget, a rendszeresítés évszámát, amivel vagy maga a rendelet, vagy utólag a feldolgozó, rendszerező fegyvertudomány látja el. Európa nagyobb hadseregeiben az 1710-es évek táján befejeződik az állandó hadseregek felállítása. Ebből szinte törvényszerűen következik, hogy a szabványosítás első lépéseit is közel egy időben tették meg. Magyarországon a szabványosítás első intézkedését 1722-ben adták ki, amelyben meghatározták a penge hosszát, azaz azt, hogy a penge a katona köldökéig