Hetés Tibor - Makai Ágnes szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 2. (Budapest, 1987)
SÁGVÁRI GYÖRGY: Az atilla
melyik vonta maga után a másik változását: a zsinórpárok ritkulása teremtette meg az igényt a zsinórok hurkolására, vagy a díszített zsinórok — ezáltal nagyobb felületre lévén szükség — hozták magukkal a zsinórzat ritkulását. Változik a zsinórzat anyaga is. A kurta dolmány arany-, ezüstzsinórzata helyett megjelennek — persze itt is lépcsőzetes a váltás — a selyemből készült zsinórok. Az új anyag tulajdonságai miatt laposabbá is válik a zsinórzat. Amilyen megújulást jelent az elkészült atilla formája, olyannyira kevés technológiai változtatást igényelt az új hosszú dolmány szabászatilag. Ugyanis nem történt más, mint a korábbi kurta dolmányhoz derékban hozzávarrták a három részből összeszabott aljrészt, amelytől ezáltal létrejött egy derékban karcsú, derék fölött a testre simuló, feszes, derék alatt pedig arányosan lefelé bővülő, új hosszú dolmány. Forrásaink egyöntetűen arról tanúskodnak, hogy az új ruházatot a sötétebb színárnyalatok jellemezték. A kurta dolmányok piros, világoskék, világoszöld, sárga, s a legkülönbözőbb élénk színekben pompázó világa után a hosszú dolmánynál beköszöntött a sötétebb tónusú színek uralma. A leggyakrabban előforduló szín a fekete, a sötétkék, a sötétzöld, a szürke és a barna. Az új dolmány zsinórzatában is a sötétkék, a fekete és a szürke az uralkodó. Mind együtt, és külön-külön is ezek a jellegzetességek számunkra azért is fontosak, mert a század második felének katonai atillái vissza-visszanyúlnak a reformkori formai hagyományokhoz. Érdekes szempontokkal gazdagíthatja ismereteinket annak vizsgálata, hogy a korabeli magyar társadalom egyes osztályainál és rétegeinél milyen mértékben terjedt el, került be a viselési körbe az atilla. Erről azonban a magyarországi viseletre vonatkozó szociológiai kutatások teljes hiányában csak feltételezéseink lehetnek, illetve művelődéstörténeti tényekre hivatkozhatunk. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az ország népességének legnagyobb hányadát kitevő parasztság öltözködési kultúrájába nem vonult be, jóllehet a formai megújulás ugyanezen időszakban a paraszti viseletben is megtörténik. 20 A városi lakosság alsó rétegeinek ruházkodási szokásait ebből a korból nem ismerjük, de feltételezzük, hogy itt is ugyanaz játszódik le, mint a falu esetében. A viselői kör tehát leszűkül, marad a nemesség és a polgárosodott köztes rétegek. De a nemességet sem tekinthetjük egységesen. Már Takáts Sándor idézett cikke is rávilágít, hogy az atillakultusz mindenekelőtt a vármegyei nemesség öltözködési kultúráját hatotta át, amely túl a már jelzett politikai motivációkon pénzügyi, gazdasági szempontokat is felvet. Az elszegényedő magyar nemesség a nemzedékeket kiszolgált, apáról fiúra öröklődő arany-, ezüstzsinóros kurta dolmányát, amelyet talán éppen a XIX. század eiső évtizedeiben kellett volna újra cserélni, váltja fel a jóval olcsóbb hosszú dolmánnyal. A parasztsággal gyakorlatilag azonos életnívón álló szegény armalis nemesség öltözködési kultúrája nem ütött el a falu összképétől. 21 A főnemesség jelentős része, ugyancsak Takáts Sándor hívja fel rá a figyelmet, felsorakozott az atillakultusz híveinek sorába. A reformkor gazdasági és szellemi vonzerejébe bekerült városok magyarosodó képéhez hozzátartozott az új magya20 Kresz Mária: Magyar Parasztviseletek 1820—1867, Bp., 1954. 21 Bikkeasy-Heinbucher József: A magyar- és horvátországi legnevezetesebb viseletek, Timmlich, Wien, 1816—1820.
