Tanulmányok Budapest Múltjából 32. (2005)

Nagy Ágnes: Városnegyedek életciklusa : lakáselosztás – társadalmi rétegződés 179-214

NAGY AGNES család maradt helyben 1960-ra. A volt kereskedők rétegét, amely kontinuitását tekintve már 1954-ben is az átlag alatt maradt, 1960-ban mindössze csak egy család képviselte. A vagyonukból élőket képviselő családok 1941-ben is kis létszámú csoportja pedig teljesen eltűnt, amit részben az 194l-es keresztmetszetben megfigyelhető családszerkezetük és életkoruk magyaráz: a hat vagyonából élő főbérlő közül három volt egyedül élő, illetve albérlőt tartó özvegyasszony. Hosszú távon a két legstabilabb társadalmi csoportnak tehát az értelmiségiek és a kisiparosok mutatkoznak: a tizenöt értelmiségi és a tizennyolc kisiparos családból öt-öt maradt helyben az 1960-as évek elejéig. A kisiparos réteg az 1944-1945-ös periódust követően már nem kapott utánpótlást, a II. világháború előtti szakmák és családok maradtak kontinuusak. Az 1941-ben a hét ház társadalmi összetételét domináló magántisztviselő és kereskedő réteg 1960-ra nemcsak mint foglalkozási-társadalmi réteg tűnt el, hanem személyi-családi kontinuitásuk is megszakadt. A kontinuitást egy utolsó dimenzióban, lakásnagyság szerint vizsgálva a nagylakások megtartó képességére kell rámutatni. (7. táblázat) Míg a II. világháború előtti negyvenkilenc kétszobás lakásnak csak egyharmadában maradt folytonos a családi jelenlét 1954-ig, addig a négy-hétszobás nagylakások kategóriájában a lakások több mint felében. E kategóriában még az 1960-as jelenlét is közel 50%-os arányt mutat. A nagy lakások bérlőinek stabilitása a dualizmus időszakában, vagy a két világháború közötti korszakban is megfigyelt törvényszerűség, amit az e lakáskategóriát bérlő családok társadalmi helyzete magyaráz.

67 A szakmai-vagyoni-társadalmi beérkezettség és a családi megállapodottság tette szükségessé meghatározott társadalmi rétegeknél a nagylakások bérlését.

68 Jelen vizsgálat tapasztalata szerint a nagylakások megtartó képessége az 1944-1945-től radikálisan megváltozott lakáspiaci feltételek közepette, a társbérletesítésnek és megosztásnak fokozottan kitéve is tovább élt. A jelenség hátterében - a hatalmi kényszerek kontextusában - a lakóhelyi kontinuitás identitás-hordozó, identitás-őrző szerepe sejthető, de a helyben maradás mögötti döntések vagy kényszerűségek feltárása további, akár szóbeli forrásokat is bevonó vizsgálatot igényel. Az 1944-1958 közötti beköltözések és a családi kontinuitás foglalkozás szerinti megoszlása alapján felvázolt cserélődési tendenciákat áttekintve megállapítható, hogy az 1941-ben számaránya szerinti sorrendben domináns három csoportot, a magántisztviselők, az önálló kisiparosok és az értelmiségiek csoportját 1954-re a tisztviselő-munkás/segédszemélyzet-értelmiségi-kisiparos összetétel váltotta fel. Miközben az arányeltolódásokkal együtt sem változott a tisztviselő-értelmiségi dominancia, addig az altiszti réteg felduzzadásával és a munkások megjelenésével döntő módon alakult át a társadalmi összetétel heterogenitása: a kereskedők eltűnésével 67 GYÁNI 1999. 126. 68 Friss házasok esetében „az első kérdés az volt, hol is lakjanak. Abban az időben [1911 körül] jó jövedelmű polgárembereknek budapesti lakást nem volt nehéz találni. A polgári otthonok házbére igen magas volt; általában úgy számolták, hogy a jövedelem egyharmada megy el lakbérre. A polgári divat úgy igényelte, hogy valahol a Lipótvárosban [...] találnak kétszobás lakást addig, amíg gyermekek nem születnek; majd ha gyermekeik lesznek, akkor átköltöznek ugyanabban a negyedben egy négyszobás lakásba." (HEGEDŰS 1982. 246.) 208