Tanulmányok Budapest Múltjából 32. (2005)

Szívós Erika: Budapest mint képzőművészeti központ a XIX-XX. század fordulóján 115-136

BUDAPEST MINT KÉPZŐMŰVÉSZETI KÖZPONT A XIX-XX. SZÁZAD FORDULÓJÁN vagy amiket a művészek külföldi útjaikról küldtek üdvözlésképpen.

67 Jellemző, még egy arisztokrata művész is szükségét érezte annak, hogy a kritikus iránt ilyen fokú figyelmességet tanúsítson: gróf Batthyány Gyula is írt Lázárnak levelezőlapot spanyolországi útjáról.

68 Külföldről írt leveleikben a művészek az ott látott kiállításokról is beszámolnak.

69 Különleges helyzetben volt Lyka Károly, a Művészet, a legrangosabb művészeti lap főszerkesztője, mivel lapjában reprodukciókat is közölhetett. A művészeti írók egy része (Lázár vagy Meiler) olyan nagyobb lélegzetű, komolyabb munkákat is írtak a magyar művészetről és élő művészekről, melyek idegen nyelven, külföldön jelentek meg; ezek a könyvek értelemszerűen sokat számítottak a művészek külföldi ismertsége szempontjából.

70 A helyzetet bonyolítja, hogy a művészeti írók némelyike szakértőként egyben olyan pozíciót is betölthetett, melynek révén magán- és közületi vásárlásokra, kiállítások rendezésére, a művészek megélhetésére gyakorolhatott közvetlenül befolyást. Lázár Béla és Gerő Ödön több külföldi kiállítás magyar anyagának az összegyűjtésében, rendezésében működött közre, és egyúttal különböző budapesti kiállítási intézményeknek is dolgoztak e minőségben. Lázár 1912-től az Ernst Múzeum állandó munkatársa, az ottani kiállítások társrendezője lett. A művészeti írók a kiállítás katalógusokhoz írt előszavak révén is hatni tudtak a közönségre, elősegíthették a kiállító művészek jobb megismerését és műveik mélyebb megértését. A művészeti írókat tehát mintegy szakértőként alkalmazhatták a kultuszkormányzatban, illetve a magánmúzeumok és -kiállítási intézmények kötelékében. Sajátos vonása a korabeli művészeti életnek, hogy a szakmai-társadalmi érintkezés informális közegében, a kávéházakban és klubokban a kritikusok személyes, napi kapcsolatba kerültek a művészekkel. Ez felveti azt a kérdést, mennyire volt (vagy lehetett) elfogulatlan a kritika abban az értelemben, hogy minden érdektől független, objektív értékelést nyújtson. Minden jel arra utal, hogy nem volt független - de nem is így fogták fel a kritika feladatát annak művelői. A kor kritikusai sokkal inkább egyegy irányzat harcostársának, legalábbis a modernizmus zászlóvivőjének (Lázár Béla, Elek Artúr, Fülep Lajos, Bölöni György) tekintették önmagukat, vagy ellenkezőleg, a hagyományok védelmezőjének a szerepét vállalták magukra (Kézdi-Kovács László), és ilyen értelemben az elkötelezettség nem negatívumnak, hanem pozitívumnak számított. További sajátos vonás, hogy a kávéházakban a kritikusokon kívül a „művészeti infrastruktúra" számos más, fontos szerepet betöltő alakja is jelen volt a művészek társaságában, pl. gyűjtők, galériatulajdonosok és mecénások. Ernst Lajos, aki 1909ig Lázárral együtt a Nemzeti Szalont igazgatta, 1912-től pedig a saját múzeumában 67 Lásd pl. Katona Nándor Lázár Bélához írott képeslapját Olaszországból (1912), MNG 4638. 68 Lásd MNG 3609/939. 69 Lásd pl. Perlrott Csaba Vilmos párizsi képeslapját Lázár Bélához, melyben a Futuristes nevű csoport kiállításáról ír. MNG 4579/a. 70 Lázár Paál Lászlóról írott könyvének ( 1904) kedvező fogadtatásáról, francia sajtóvisszhangjáról szóló kortárs beszámolókat lásd: MNG Adattár 7052/1954 és 7053/1954. A levelek szerzői várakozással tekintenek Lázár készülő Szinyei-monográfiájának megjelenése elé, hisz ez a munka is hozzájárul majd Magyarország jobb külföldi megismertetéséhez. A könyv magyarul 1913-ban jelent meg. 131