Tanulmányok Budapest Múltjából 32. (2005)

Szívós Erika: Budapest mint képzőművészeti központ a XIX-XX. század fordulóján 115-136

Szívós ERIKA A Művészet nem egyedül képviselte kora művészeti sajtóját. A századelőtől kezdve megjelent néhány új, kimondottan képzőművészeti profilú lap is, ezek azonban többnyire nem voltak hosszú életűek. Ilyen volt az egy évfolyamot megért Modern Művészet (1905-1906), amit Lázár Béla szerkesztett és adott ki; valamint az Aurora (1911); három éven át jelent meg A Ház (1908-1911), amely kimondottan a szeceszsziónak elkötelezett orgánum volt. Az 1890-es évektől kezdve megjelenő hetilapok, irodalmi folyóiratok {A Hét, az Élet, az Új Idők, később & Nyugat) is közöltek képzőművészeti írásokat, és a napilapok nagy részének is volt képzőművészeti rovata.

50 Nem is a művészeti szaklapok tették a legtöbbet a tájékoztatásért, a közönség orientálásáért, hiszen ezek olvasótábora korlátozottabb körű volt, hanem a napi és heti sajtó, melyek művészeti rovataiból a nagyközönség értesülhetett a kiállításokról és más művészeti eseményekről. Ebben az összefüggésben nem lehet eléggé hangsúlyozni a kritikusok szerepét,

51 ami azért volt óriási Magyarországon, mert a magyar közönség viszonylag keveset tudott a nemzetközi művészetben akkoriban történtekről; a korábbi sajtó ugyanis többnyire csak a német nyelvterületen rendezett nagyobb kiállításokról számolt be, a francia, angol, belga stb. földön zajló változásokról a századforduló környékén kezdtek csupán megjelenni híradások. Francia impresszionista képekből nagyobb szabású kiállítást 1907ben rendeztek először a Nemzeti Szalonban, igaz, ugyanazon évben már az első moderneket, Gauguint és Cézanne-t is bemutatta a Szalon.

52 A korabeli közönség, amely eleinte értetlenül állt az új látásmódot közvetítő képek előtt, hasznát vette a kiállításokat értő módon ismertető kritikának. Természetesen nem minden kritika volt pozitív, és továbbra is akadtak olyanok, akik a külföldről Magyarországra szakadt dekadens modernizmust legszívesebben száműzték volna a magyar kiállításokról.

53 Azok azonban, akik - a nemzetközi áramlatok ismeretében - méltató cikkeket írtak a modern kiállítókról, nagymértékben hozzájárultak a művészet itthoni elfogadtatásához. Nem kis részben Lyka Károly, Gerő Ödön, Elek Artúr, Fülep Lajos, Bölöni György és társaik napilapokban, irodalmi és művészeti folyóiratokban megjelent kritikáinak volt köszönhető, hogy a nagybányaiaktól a Nyolcakig szinte minden modern irányzat aránylag rövid idő, néhány év leforgása alatt „szalonképessé" vált Magyarországon. Ehhez hozzá kell tenni, hogy hivatalos részről kezdetben szinte minden modern irányzat színrelépését heves ellenérzés kísérte. Példa erre az, hogy még az olyan, aránylag liberális felfogású kulturpolitikus, mint a kultuszminisztérium élén 1895től 1903-ig álló Wlassics Gyula is hajlamos volt személyes ellenérzéseit hivatalos álláspontként megfogalmazni a parlamentben. „Az olyan végleteket, aminő például a francia decadence iránynál mutatkozik s amely itt is bizonyos részről művelésre talál, szerencsétlen dolognak tartom.... az egy művészeti életnek lehet téves iránya, de nem olyan iskola, melyet nálunk meg kellene teremteni. Lehet e nézet téves, de nekem 10 Ezek áttekintését lásd: Magyar Művészet 1890-1919. 178-182. 11 A századforduló magyar kritikai irodalmának áttekintésére, a kritikusok ízlésformáló szerepére lásd: PERNECZKY 1967. 7-29. '

2 A Nemzeti Szalon almanachja. 126. ;3 Ilyen konzervatív kritikusok voltak pl. Kézdi-Kovács László és Malonyay Dezső. A konzervetív kritika felfogását tükröző szemelvények gyűjteményét lásd pl. PASSUTH 1967. 166-173. 128