Tanulmányok Budapest Múltjából 30. (2002) – Az ötven éves Nagy-Budapest – előzmények és megvalósulás

Sipos András: Városi agglomerációk és közigazgatási határok Közép-Európában, 1850-1950 : Nagy-Bécs és Nagy-Berlin kialakulása 49-91

Tanulmányok Budapest Múltjából XXX. császári udvart, a Belvárost és a Ringstrasse-övezet csillogó világát jelentette, képes lesz-e megbirkózni az új városrészek integrálásának feladatával. A fizikai és infrastrukturális integráció nem maradt el: a második városegyesítés csaknem olyan nagyszabású építési-városrendezési tevékenység kiindulópontját jelentette, mint az első az 1850-es években. A Linienwall lebontása és a helyén új főközlekedési vonalként szolgáló körgyűrű, a Gürtel kiépítése, a gyorsvasúti hálózat beruházása és a Wien folyó szabályozása 1893/94-től gőzerővel megindult; 1893-ra elkészült az építési szabályzatnak az új kerületekre is kiterjesztett novellája, a városterület egységes övezeti beosztása. A technikai infrastruktúra - vízellátás, csatornázás - javulása már rövid távon is érzékelhető volt az új kerületekben. 1892-ben meghirdették a milliós nagyváros jövőképét átfogóan felrajzolni hivatott általános szabályozási terv pályázatát. Otto Wagner első díjjal jutalmazott munkája (amely hivatalos városrendezési terv rangjára később sem emelkedett) a „határok nélküli nagyváros" elve jegyében született: 1950-re négymillió lakos elhelyezéséről kívánt gondoskodni a városmagból minden irányban kinyúló sugárutak és az általuk tagolt városrészeket összekapcsoló, koncentrikusan elhelyezkedő körutak rendszerével. A monumentális wagneri víziót, amelyben technika és vizuális élmény egyaránt a XX. századi nagyvárosi ember feltételezett igényeit volt hivatott kiszolgálni, a második városegyesítés által megnyílt lehetőségek ösztönözték.

26 Nem váltak be viszont azok a remények, melyeket a liberálisok a város fölötti politikai hatalmuk megszilárdításához fűztek - nem utolsó sorban azért, mert továbbra sem értettek az új kerületek „nyelvén", továbbra sem kívántak tudomást venni arról, hogy a technikai infrastruktúra és az impozáns nagyvárosi tér az itt élő tömegek számára még nem teszi a nagyvárost otthonossá és élhetővé. 1896-tól a keresztényszocialisták kezébe került Nagy-Bécs irányítása. Vezérük és 1897-től polgármesterük, Karl Lueger mint az arisztokratikusán elzárkózó liberális nagypolgárság által semmibe vett „nép" embere jelent meg; sikerében nem csekély szerepet játszott az új külső kerületekben élő kispolgári-alsó középosztályi rétegek sérelmeinek és vágyainak ügyes kiaknázása. Lueger ellenzéki politikusként a pozícióvesztéstől és kisemmizéstől félő elővárosi polgárság elszánt érdekvédőjeként lépett fel, polgármesterként viszont a mű betetőzőjeként, Nagy-Bécs igazi megteremtőjeként. Impresszionálta Wagner víziója a majdani négymilliós metropoliszról, s ő is megvalósította a maga határkiterjesztését. Az 1890. évi bekebelezés nem érintette a Duna bal partját, ahol a század utolsó harmadában Floridsdorfban és környékén - kihasználva a kitűnő közlekedési adottságokat, a császárváros tőszomszédságában rendelkezésre álló nagy szabad területet, a fogyasztási adó alóli mentességet - hatalmas ipartelepek nőttek ki a földből. Az itteni ipari külváros - az 1890-ben bekebelezettek nagy részétől eltérően - nem egysze26 ANDICS 1984. 101-108. p. 68