Tanulmányok Budapest Múltjából 29. (2001)

A BUDAI KIRÁLYI PALOTA MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS SZEREPE - Szvoboda Dománszky Gabriella: Az újkori Budavári Palota belső díszítése. Függelék: A múzeumi gyűjteményekben azonosított képek. A megmaradt műtárgyak jegyzékei (Dávid Ferenc gyűjtése) 411-456

tátrai kép is került a gyűjteménybe Molnártól, ezekhez csatlakoztak a másik kiváló tájfestő, Telepy Károly (Debrecen, 1828-Budapest, 1906) ugyancsak tátrai látképei.

58 Telepy 1877-ben kitüntetést, 1886-ban Ferenc József-rendjelét kapott, a király is fogadta, ami összefügghetett a palotába számára történt vásárlásokkal. Feltűnő a,Jarályi Tátra" (Kazinczy) látképeinek gyakori előfordulása a palota gyűjteményében - ez minden bizonnyal méltóságteljes nemzeti jelkép mivoltának is köszönhető -, de ismeretes, hogy Ferenc József is szerette a Tátrát. 1890-ben vette meg a király Erzsébetnek Benczúr Gyula Mályvák között című képét (kat. sz.: 4.1.6.), amelyet ekkor állami nagy aranyéremmel jutalmaztak. A festmény - az uralkodó ízlésének egyik látványos emléke - a felséges asszony kis szalonjába került, majd az Erzsébet Királyné Emlékmúzeumba.

59 Ám a gyarapodás távolról sem volt kielégítő. A Vasárnapi Újság még 1892-ben is így ír: „...sokan felkeresik a budai királyi palotát, hogy megnézzék annak műkincseit, a melyek azonban, sajnos nincsenek. Az idegen csak a szertartástermeket tekintheti meg, a melyek igen fényesek, de egy kissé ridegek. Az arany fényét s a márvány ridegségét csak itt-ott enyhíti egy-egy kiválóbb hazai vagy osztrák festő műve. Történelmi emlékek és ereklyék nincsenek a várban..."

60 A dekorálás elveit sem rögzítette senki, mint már említettem, hiányzott a „gazda" szeme. Mindössze az volt az elvárás, hogy a magyar uralkodó udvarába magyar mesterek alkotásai kerüljenek. Ennek az egyébként érthető kívánságnak merev érvényesítése negatív hatással is járt, meggátolta, hogy a palotába egyetemesjelentőségű alkotásokat vásároljanak, holott ekkor még lett volna erre mód. A palota képtárának nemzeties irányultságával a művészeti élet hangadói - de a közönség is - meg volt elégedve. 1887-ben az őszi műcsarnoki tárlat kapcsán már ezt olvassuk: „A magyar festészet fejlődését - úgy látszik - a királyi palotában és a gödöllői kastély termeiben kell majd tanulmányozni. Fájdalom, Nemzeti Képcsarnokunk a Nemzeti Múzeumban nincs abban a helyzetben, hogy a hazai festészet fejlődésének tükrévé válhatott volna. A király évenként megvásárolja a legszebb magyar műveket a műcsarnoki kiállításból, különben szétszóródnának magánosokhoz, vagy ami még rosszabb - külföldre."

61 Sajnos azonban a király vásárlásai messze nem töltötték be azt a szerepet, ami emelte volna a magyar művészet színvonalát. Nemcsak csekély volumene miatt, hanem az uralkodó ízlése sem volt igazán alkalmas egy rangos gyűjtemény összeválogatására. Csak vessük össze a palotába került műveket a Pesti Műegylet 1840-től folyó vásárlásaival, amelynek révén Orlai-, Székely-, Madarász- stb. képek kerültek a Nemzeti Múzeumba, de a magánkezdeményezésű egyesület - úgy, mint utódja, az OMKT is - viszonylag csekély anyagiak fölött rendelkezett. Mikor a király az 1900-as téli műcsarnokot megtekintette, „Megjegyzéseiben nem titkolta, hogy az új, túlzott irányzatnak nem híve".

62 Mivel a 80-as évek elejétől a király által kiválasztott művek rendszeresen megkapták a legnagyobb elismerést, a legmagasabb művészeti díjakat, ez tapasztalhatóan befolyásolta a „műcsarnoki stílus" kialakulását, mert hiszen mindenki sikerre vágyott, és a királyi tulajdonba kerülés ténye a századfordulóra már komoly presztízst jelent. A palota gyűjteményéből szívesen adtak kölcsön képeket a jelentősebb tárlatokra, és e rendezvények szinte obligát módon még a XX. század első évtizedeiben is a, JCirály Ő Felsége tulajdona" jelzésű képekkel reprezentáltak. Az összeválogatott anyag tanúsága szerint I. Ferenc József az intim, mutatós, konzervatív műveket kedvelte, különösen a táj-, a vadász- és a hadi képeket, az egzotikusjeleneteket, a „nép élete" bensőséges vagy ironikus módon való ábrázolását. Ez az ízléstendencia a király személyes vásárlásainak megszűnte után az OMKT műcsarnokaiban megkövesülten tovább élt, és a XX. század művészeti viszonyai között mind anakronisztikusabbá, retrográdabbá vált. A Szentkorona Gyűjteménye - amely a hivatalos vásárlásoknál továbbra is a társulati műcsarnokokra támaszkodott - ennek következtében nem lett a magyar művészet teljességének tükrévé, mint naiv elődeink XIX. századi lelkesültségükben elképzelték. Mint már írásom kezdetén említettem, a palota képtárából mindenkor feltűnően hiányoztak a históriai kompozíciók, a XIX. század legjelentősebb magyar történelmi képei közül sem került a magyar királyi lakba mű. Ám ez a tendencia a XX. században már kifejezetten szerencsés, meggátolta az ekkorra minden pozitív tartalmát elvesztett, kiürült történelmi festészet eluralkodását a palotában. A 30-as években elvétve felbukkanó, a hivatalos ideológiát képviselő történelmi képek mutatják, mitől óvta meg a palotát a még ekkor is erősen ható uralkodói ízlés hagyománya. 422