Tanulmányok Budapest Múltjából 29. (2001)

A BUDAI KIRÁLYI PALOTA MŰVÉSZETI, KULTURÁLIS SZEREPE - Barta-Fliedl, Ilsebill: A Kaiserliches Hofmobiliendepot története : az udvart kiszolgáló intézményektől a Hofmobiliendepot múzeumig 371-375

hagyatékok, a köztársaságra hagyott ingóságok, de ugyanúgy a zsidóktól elkobzott tulajdonok is, amelyeket a Gestapo 1938-ban itt helyezett el. Ezt az állományt az utóbbi két évben dolgozta fel egy állami bizottság, s az értékeket visszaszolgáltatták egykori tulajdonosaiknak, illetve örököseiknek. 1980 óta fokozatosan előtérbe kerülnek a muzeológiai szempontok, aminek egyrészt az egyre-másra nyíló kiállítások kapcsán a közönség fokozódó érdeklődése, másrészt a tárgyak elhasználódása (a darabok kopása, rongálódása) az oka. A tárgyak megnövekedett anyagi értéke miatt is egyre korlátozottabb az állami, követségi fogadásokra, vacsorákra történő kölcsönzés (asztalok, székek, vörös szőnyeg, teríték), illetve az ünnepi rendezvényekre, filmforgatásokra való bérbe adás. Ezzel párhuzamosan azonban gyakoribb lett az ausztriai és nemzetközi kiállításokon való részvétel. Ez természetesen együtt járt a kölcsön adott tárgyak tudományos feldolgozásával, ami szintén hozzájárult a „múzeumosodási" folyamathoz, mert a feldolgozást egészen a közelmúltig eléggé elhanyagolták. Különösen kedveltek a Habsburg-család egyes tagjainak személyes tárgyai, hiszen ezek aurája sok kiállításnak elengedhetetlen vonzereje (például I. Ferenc ágya, asztala, melyen végrendeletét írta, kitömött kanári madara, Rudolf trónörökös gyermekkori fegyverei, Sissy császárné kedvenc lovának patkója stb.). Az új koncepció AMobiliendepot vonzereje épp lomtár jellegében rejlik, amely a látogató felfedező ösztönére és a padláson való kutatás gyermeki örömére épít: „.. .a »depot« olyan hely, ahová rendszerint nem szabad belépni. A szó hallatán általában egy raktárra gondolunk, és ezzel együtt megérezzük az elzárt dolgok varázsát, egy olyan világét, amelyben megállt az idő, és ahol a bátor látogató meglepő felfedezéseket tehet. A depot-ban tárgyak tömkelegére számít az ember; éppen a rengeteg hasonló darab jelenti a látogató/felfedező ismeretei számára a kihívást" (Christoph Stölzl). A gyűjtemény jövőjéről 1991-ben Lust und Last des Erbens (Az örökség öröme és terhe) címmel rendezett szimpóziumon a szakemberek hevesen tiltakoztak az ellen, hogy az elkerülhetetlen újrarendezés során a hagyományos múzeumi látásmód vagy egy túlságosan didaktizáló kiállítási koncepció megszüntesse a pusztán „raktáron lévő" tárgyak vonzerejét. Az 1992-ben létrehozott nemzetközi zsűri, amely a Mobiliendepot újjáalakításának ötletét volt hivatva elbírálni, szintén meg kívánta őrizni a gyűjtemény sajátos auráját. A depot elvesztené karakterét, ha rendszerező didaktikának vagy tudományos vizsgálati feltételeknek lenne kitéve. Az egyes tárgyak kiemelése ugyancsak megszűntetné a depot múzeum előtti időket idéző jellegét. Döntés született: lehetőleg el kell kerülni, hogy a gyűjtemény megjelenésében „átlagos" múzeummá változzék s ezáltal elveszítse muzeológiai szempontból meglévő egyediségét. Ezen túlmenően minden szakértő a tizenöt biedermeier szoba megőrzése mellett szállt síkra. Ezek az annak idején történelmietlenül felállított enteriőrök az első köztársaság rendezési gyakorlatát demonstrálják, ami által már magukban is kiállítástörténeti értékük van, így most mint „múzeum a múzeumban" látogathatók. A zsűri ajánlásának megfelelően részletesebben mutatják be az intézmény történetét, feladatait és a ma is működő szolgáltatásokat, műhelyeket, továbbá eleven, nyilvános kapcsolatot tartanak fenn a közönséggel. Ezáltal elkerülhetővé vált az a veszély, hogy pusztán egy újabbal szaporítsák a hagyományos múzeumok számát anélkül, hogy a gyűjtemény sajátosságait megőriznék. A figyelmet a lerakat véletlenül összeállt együttesei, az anyagok gazdagsága és végtelen változatai keltik fel. Azáltal tehát, hogy a pusztán állami kölcsönző funkcióval szemben fokozatosan előtérbe került az egykori császári udvartartás tárgyainak muzeális használata, elkerülhetetlenné vált az intézmény helyzetének újbóli meghatározása és koncepciójának érzékeny újragondolása. Az állandó helyhiány csökkentése érdekében megvásárolt két szomszédos épület lehetővé tette, hogy a kiállítási területet 600 m

2-re növekedjék. Az átépítési munkálatok 1994-től 1998-ig tartottak, azóta az új múzeum, mintegy háromszorosára bővítve, ismét nyitva áll a nagyközönség előtt. (Fordította: Pete Nóra) 375