Tanulmányok Budapest Múltjából 28. (1999) – Urbanizáció a dualizmus korában: konferencia Budapest egyesítésének 125. évfordulója tiszteletére a Budapesti Történeti Múzeumban
A VÁROS KULTURÁLIS ÉLETE ÉS A POLGÁROK - Sármány Parsons Ilona: Gondolatok az egyesülés utáni első félszázad kultúrtörténeti vívmányairól : a szekció összefoglalása 155-157
ILONA SÁRMÁNY PARSONS GONDOLATOK AZ EGYESÜLÉS UTÁNI ELSŐ FÉLSZÁZAD KULTÚRTÖRTÉNETI VÍVMÁNYAIRÓL CULTURAL ACHIEVEMENTS IN THE FIFTY YEARS AFTER THE UNIFICATION Ahhoz, hogy Budapest még a reformkorban Széchenyi által megálmodott kulturális metropolissá váljon, az államnak, a politikai és kulturális elitnek és végeredményben az ország egész társadalmának áldozatkész, szorgos és kitartó munkájára volt szükség. Valójában hihetetlen optimista lendülettel és feszített tempóban valósult meg ez az álom; a város pár évtizeden belül rendelkezett a mindenkori polgári nemzetállam fővárosától akkoriban Európa-szerte elvárt kulturális intézményrendszerrel, egyre nagyobb teret nyert a municipiális mecenatúra a városi reprezentációban, egyre színesebbé, gazdagabbá és differenciáltabbá vált a társasági élet mint a kulturális közélet inszcenált (megrendezett) fóruma, és a polgárok egyre lelkesebben vettek részt a művészeti eseményekben, életük elengedhetetlen része lett a kulturális rendezvényeken való résztvétel. A kötet második részének tanulmányai kultúrtörténeti témákat tárgyalnak, és vagy új tényanyagot tárnak az olvasó elé, vagy új aspektusból közelítik meg azokat. Erdei Gyöngyi rendkívül anyaggazdag tanulmánya a frissen egyesült főváros képzőművészeti mecenatúrájának öt évtizedét tekinti át úgy, hogy két korszakra bontja az időszakot. Az igen gazdag, most először közölt levéltári anyagon alapuló, a szakemberek számára is igen sok meglepetést tartogató feldolgozás először tekinti át kronologikus sorrendben és részletesen a főváros igen szerteágazó műpártolásának fejlődését a meglehetősen szerény kezdetektől az első világháború végéig bezárólag. A történész szerző természetesen nem értékelhette stílustörténeti és ízléstörténeti szempontból is árnyaltan a különböző megbízások és műtárgyvásárlások kultúrtörténeti jelentőségét, munkája így is nélkülözhetetlen alapul fog szolgálni mindenkinek, aki a dualizmus korának képzőművészeti kultúrájával fog foglalkozni. A különböző zsűrik, képzőművészeti bizottságok jegyzőkönyveinek anyaga híven regisztrálja egy-egy pályázat sorsának fordulatait, új megvilágításba helyezi a kor kultúrpolitikai döntéseit, továbbá arról is tájékoztat, hogy milyen anyagi juttatások illették a művészeket, azok mennyire nem tartották be a határidőket, vagy hogy milyen ügyesen tudták a maguk hasznára fordítani (pl. Benczúr Gyula vagy akár Márffy Ödön esetében) a dolgok menetét. Ujabb, egészen konkrét esetek is előkerültek arra vonatkozóan, hogy milyen közvetlen szerepe volt egyes politikai döntéseknek vagy személyes politikai nyomásnak abban, hogy ki kapja meg egy-egy fontos köztéren felállítandó emlékműre a megbízást (pl. Kossuth Ferenc szerepe az apja számára felállítandó emlékmű esetében). Míg úgy 1900-ig kétségtelenül a historizmus művészei és hívei domináltak a bizottságokban, a szecesszió és a többi kortárs modern művészeti törekvés a városi mecenatúrában éppúgy, mint az amúgy is Budapesten zajló, a fővárosban lévő országos súlyú művészeti fórumokon csak 1905 után tudott átütő sikert elérni. Ez viszont lehetővé tette, hogy az új, Bárczy István alatti fővárosi mecenatúra teljesen stílust váltson, ami természetesen együtt járt az amúgy is esedékes generációs váltással is. Miként a várospolitika szinte minden lényeges területén, így a művészeti mecenatúrában is új korszak köszöntött be, merész, jövőbe mutató koncepcióval már bátran lehetett tervezni. így a Fővárosi Múzeum eredetileg szigorúan helytörténeti jellegűnek szánt gyűjteményének fejlesztési elveit ekkor tágítják ki, és lefektetik egy olyan fővárosi képtár gyűjteményi alapjait, melyben a mindenkori kortárs képzőművészeti avantgárd lenne képviselve. Bárczi István főpolgármester szemé155
