Tanulmányok Budapest Múltjából 27. (1998)

TANULMÁNYOK - Szvoboda Dománszky Gabriella: A budapesti falképfestészet 161-174

3.5.57. Than Mór: A Művészet megdicsőülése, 1882-83. Az Operaház díszlépcsőházának mennyezetéhez készült vázlat zata (1894-1906). Mindenütt a magyar történelem képeivel reprezentálnak, a Mátyás-templom folytatja a Bakáts téri templomban megkezdett utat, falain a kor szelleméből fakadóan egyre jobban összemosódik a szakrális és a világi tartalom. A szentkép funkciót is felvállaló históriai tablókon előszeretettel ábrázolják a magyar történelem európai kapcsolatokra utaló jeleneteit. A magyar történelmi festészet megdicsőülésének az Országházban kellene megtörténnie, ám ez elmarad, minden előzőnél unalmasabb, elnyúzottabb, tudálékosabb képek kerülnek kivitelezésre. Szerencsére jelentkezik az új gárda; a tanítványok produkciói, például Körösfői Kriesch Aladárnak az ebédlőbe megfestett szecessziós kompozíciója politikai botrányt von maga után. Vajon mikor fog megtörténni újra, hogy képviselői interpelláció hangozzék el egy képzőművészeti alkotás színvilága kapcsán a Parlamentben? A 80-as években megkezdett stiláris út nem járható tovább. A neobarok illúzió pillanatok alatt divatjamúlt lett. A kor pozitivizmusa újra jól áttekinthető tereket igényel, ezért az Országháznál újra megjelenik a színpadszerű, nyílt és egyértelmű képszerkesztés, még a képviselőházi és a felsőházi társalgók görbülő mennyezetein is. Ennek ellentéteképp óvatos plein-air törekvéseket, a szecesszió felcsillanását fedezhetjük fel. Az egyre monumentálisabb sorozatokon megfigyelhető, hogy a históriai jelenetek egyre merevebbek, statikus történelmi allegóriákká formálódnak. A Vigadó- és a Nemzeti Múzeumbeli drámai, életképszerű felfogás dekoratív tablóknak adja át a helyét, az Akadémia dísztermében már nem is történik semmi, a magyarság nagyjai úgy jelennek meg, mint egy hivatalos protokollcsoportkép szereplői. A folyamatosan érvényesülő allegorikus képi nyelv mindenütt eluralkodik, festőink a múlt század végén már szinte kizárólag apoteózisokat festenek, erre a legkiválóbb példa a császári pár megdicsőülése a budai Vár falain. Végül szólni kell a budapesti falképfestészet egyik legszebb eleméről, az ornamentikáról. Ennek mestere Scholtz Róbert „szobafestő", aki fokozatosan több száz fősre növelt műhelyével minden fővárosi épület ornamentális festését végezte negyven éven át. Főműve az Opera rendkívül artisztikus, dekoratív, pompejis stílusú díszítményhálója, amely minden falfelületet befut. 172