Tanulmányok Budapest Múltjából 27. (1998)

Hanák Péter: Budapest, a modern Magyarország fővárosa 15-16

városi lét rekonstrukciójának, hanem a fővárosi rang restaurálásának kora legyen. Ezt kivívni egyáltalán nem volt olyan természetes, mint például Rómának Itália 1870. évi egyesítése után. Az ország politikai székhelye két évszázada Pozsony volt, Bécs elővárosa, amely mögött a Habsburgok bizalma állott. Gazdasági szempontból nemcsak a dunai kereskedelmi forgalom hazai központja, Győr, hanem a hódoltságtól szabad Debrecen is versengett Budapesttel. Debrecen emellett sokáig a nemzeti kultúra központjának rangjára is igényt tartott. Nem kellett hozzá egy évszázad sem, hogy kitűnjék: Budapest nemcsak földrajzi helyzeténél, hanem gazdasági erejénél, vállalkozó polgárságának ügyességénél fogva is alkalmasabb a vezető szerepre, mint versenytársai. Mária Terézia és eleinte II. József is ellenállt a régi nemzeti főváros restaurálásának, de az államrezon és a racionalitás végül is felülkerekedett a hagyományos dinasztikus bizalmatlanságon. A döntő lépést II. József tette meg azzal, hogy a tartományi kormánynak megfelelő helytartótanácsot, a Magyar Kamarát és más főhatóságot Budára, a közigazgatás akkor már elismert központjába helyezte. És végül halála előtt hozzájárult a városfalak lebontásához is. Mindehhez nem lett volna elegendő a polgárság erősödése, ügyessége, de még a pesti Medárdnapi vásár országos híre, ember- és árutömege sem, annál is kevésbé, mert a céhpolgárság szűk látókörű vezetői olykor a bécsi hatóságoknál és a vidéki birtokosoknál is konzervatívabbak voltak. E tekintetben a döntő változást az arisztokrácia és a birtokos középnemesség mind sűrűbb betelepülése hozta meg. Mi motiválta az arisztokrácia elitjének Budapest melletti döntését és rokonszenvét? Bizonyára az erőviszonyok, az előnyök józan mérlegelése és az egyéni érdek is. Elvégre a gazdag német és zsidó vállalkozók, pénzkölcsönzők, terménykereskedők, az első bank és a tőzsde Pesten voltak, ott zajlott a gazdasági élet, és az 1820-as évektől a közélet. Nem csekélyebb súlyú motívum volt azonban a hagyomány sem. A magyar nemesség zöme számára a legalitást és a kontinuitást a török hódoltság előtti független államiság jelentette, ennek jelképe pedig Mátyás király Budája volt. A liberális-patrióta nemesség mind a hagyomány erejénél fogva, történelmi szimbólumként, mind pedig a realitások alapján állva, tudatosan választotta a dinamikusan fejlődő Budapestet a modern Magyarország fővárosául. Őket követte a szellemi elit, költők, írók, művészek, tudósok, az egyetem tanárai, akik ugyancsak jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy Budapest lett a nemzeti kultúra Athénje. A folyamat ellenállhatatlan erejét jelzi, hogy Ferenc császár öccse, József főherceg, az országot és a leendő fővárost szívből kedvelő nádor, maga is hathatósan támogatta a városfejlődést: szépítési tervet dolgoztatott ki, középületeket kezdeményezett, pártfogója volt az 1808-ban alakult pesti Szépítészeti Bizottságnak. Az 1867. évi kiegyezést követő fél évszázad Budapest fénykora. Néhány évvel a kiegyezés után, bár közkívánatra, de elsősorban a kormány támogatásával egyesült Pest, Buda és Óbuda. Az 1873-ban 300 ezer lakosú főváros, az ország egyetlen nagyvárosa, Európában csak a 16. helyen állt. De hát még nagyon fiatal volt, túlnyomórészt a frissen bevándoroltaké és a fiatal nemzedéké. A dualizmus korában átlagosan 60%-ot tett ki a bevándoroltak aránya, köztük csaknem 10%-ot a Monarchia másik feléből és a külföldről jöttéké. A 15 és 40 év közötti korosztály aránya meghaladta a lakosság felét, az egész munkaképes népesség 70%-át. A növekedés üteme kiváltképp rohamos volt. A lakosság két évtized alatt a háromszorosára, fél évszázad múltán, 1920-ban négyszeresére (1,2 millióra) nőtt. Ekkor már az európai nagyságrend 8. helyére kapaszkodott fel. Budapesti Negyed 1. Budapest, 1993. 5-8. 16