Tanulmányok Budapest Múltjából 25. (1996)

TANULMÁNYOK - F. Dózsa Katalin: Bánffy Miklós gróf, a színházi látványtervező 337-347

Ehhez Kéméndy „ragyogó és korhű kiáUítást"" tervezett. Ez mégsem a szokásos „pazar pompa" lehetett, mert Bárdos Artúr^* e darabbal kapcsolatban azt írta a „Nyugat" 1913. március 1-jei számában: „Meg kell állapítani, hogy egy idő óta az Operaházban és Nemzeti Színházban látjuk végre nemcsak a legdrágább, hanem a legmaibb és legművészibb díszleteket is A két öreg, nehézlépésű állami színház ebben most elől jár. Bizonyára nem tévedünk, hogyha ezt a lényeges és pontosan ennek a szezonnak a kezdete óta megállapítható változást... gróf Bánffy Miklós legszemélyesebb közreműködésének tulajdoníthatjuk. Ő maga ugyan szereti ezért is, mint a legbehatolóbb tárgyiassággal elvégzett színházvezető munkájának egyéb reszortjaiért is, másra hárítani a felelősséget. De nyilván ez az egyetlen bürokratikus visszaélése, egyébként sokkal inkább látszik művésznek, hogysem bürokrata lehetne. Ennek az arisztokratának úgy látszik, szabad művésznek lennie."" Pedig az igazán nagy előadások, amelyekről a kritikusok évtizedekkel később is lelkesedtek, csak most következtek. 1913. március 12.-én mutatták be az Operaházban a Varázsfuvola^, amely szakított a harminc éve divatos „korhűséggel". A rokokó fantáziadús Egyiptomát idézte fel azt a fajta mesevilágot, amit Mozart elképzelhetett. Bánffy újraalkotta az eredeti szövegkönyv utasítása szerinti arany és ezüst, fantasztikus rajzolatú pálmaligetet, és felidézte a rokokó színpadi jelmezeket. „A 18. századbeli rézmetszetekről lerajzolt tollbokrétás sisakban andalgó hős, az ütemre lépő nimfák, hajporos udvarhölgyek közelebb hozták Mozart szellemét."'' dicsérte Bálint Aladár. A március 15-én bemutatott Szöktetés a szerájból pedig szintén olyannak mutatta be a keleti háremek világát, amilyennek a XVIII. században vélték. „Ebben éppen úgy, mint a Varázsfuvolában határozottan észrevehető volt a tervszerű,- minden részletre kiterjedő kidolgozottság jele.""'' A harmadik Mozart bemutató egy egyfelvonásos, Amor játékai (1913. május 3.). Itt azzal lepték meg a közönséget, hogy egy porcelánbolt kirakatában ismert meisseni figurák, Colombina, Arlecchino, Pantalone, kínai fiú és kínai lány elevenedtek meg. „Meisseni porcelánfigurák állnak egymás mellett nagy békességben, míg egy pávatoUal Ámor fel nem ébreszti őket. A porcelánfigurák gyönyörűek. A formájuk, színük, az a póz, ahogyan állnak, a ruhán végigömlő tompa fény tökéletes porcelán és annyira eleven, hogy merőben más, mint amit hasonló témában megszoktunk."" - írta Bálint Aladár a „Nyugat"-ban. A következő kiemelkedő siker az Aida bemutatója voh, (1913. november 13.). Bánffy egyszerre törekedett történeti hűségre, monumentalitásra és festőiségre. A legtöbb kritika a monumentalitást emelte ki: „Az új Aida díszletei nagyok, hatalmasak, a teljesen nyitott színpad arányainak megfelelőek. Valamennyi díszlet színes, formailag is művészi alkotás.""^ A fennmaradt díszletkép számunkra kissé megszokottnak tűnik. Hatását, különösen a fényeffektusokat megkapóan idézte fel Bálint Aladár kritikája.*' »Ahogy egy-egy kép széjjelfoszlott és függöny borult az elcsendesedett deszkák fölé, majdnem fájdalmas izgalom végsőkig felcsigázott várakozás lázában lestük a következő képeket, szorongva eszméltünk, hogy a színeknek, formáknak, mozgásnak micsoda szenzációja sodor még mélyebbre bennünket egy elsüllyedt távoli múlt káprázatába. Trombiták harsogtak, a színpadot elöntötte a színes ruhában felvonuló emberek sokasága, felettük bálványok nehéz teste úszott. Majd hatalmas oszlopok sötétedtek az árnyékba. Borult (sic!) terem mélyében hárfa pengett, meztelen asszonyi karok kígyóztak a zöldes tompa fény hevében. Egy-egy szobor meredt másából, vászonra festett párkány darabból. Mintha az örök idő hangja zengett volna ki... A tudat józanságát elmosta a színek, hangok részegsége." E kritika végén jelent meg az a megállapítás is, ami ugyan komoly dicséret a képzőművészeti alkotóknak, de azt is megmutatja, milyen korlátokba ütköztek: „Nagy kár, hogy sem Hevesi, sem Bánffy nem tud a torkokba hangot önteni, különben a budapesti Operaház lenne a világ legjobb operája". Szintén átütő siker Weber Oberon c. operája. (1914. január 29.) Ez az a mű, amelyen a leginkább érződik Leon Bakszt hatása. „Az egyik díszlet pl. egy keleti hárem belsejét ábrázolja. Ennél színesebbet, villogóbb képet, igazabb egyszeregy éjszakai hangulatot nem lehet színpadra képzel342