Tanulmányok Budapest Múltjából 23. (1991)

TANULMÁNYOK – STUDIEN - Gát Eszter: Pest-budai zongorakészítők = Klavierbauer von Pest und Buda 147-259

tették, hogy inasát nem kötelezheti házimunkák végzésére, inkább igyekezzék őt, akár egy jó atya, a vallás, az erkölcs és a mesterség alapjaira oktatni. Az inasévekről a hangszerkészítő jelölt bizonyságlevelet kapott, majd a tanácstól vándorkönyvet váltott, amely referencia, igazolvány és bizonyítvány volt egyidejűleg. Az előírt vándorlás során, melynek időtartama általában négy év volt, de gyakran a tízet is megközelítette, a jelöltnek érintenie kellett Bécset is. Ha a legény a vándoréveket becsülettel kitöltötte, nagykorú volt, magaviselete ellen semmilyen kifogás nem merült fel, elegendő szakmai tapasztalatra tett szert és az önállósuláshoz elegendő pénzzel is rendelkezett, megkísérelhette a mesterjog megszerzését. A céhszabályzat megkövetelte, hogy a mesterjelölt a származására vonatkozó megbízható dokumentumokkal és az inasévekről bizonyságlevéllel rendelkezzék. Amennyiben bemutatta a vándoréveket igazoló iratait és a pesti tanács is megígérte, hogy a polgárok sorába felveszi,

35 a céh feladhatta a remeket. A remeklő legény, a céh által kijelölt mester felügyelete alatt, először egy tervrajzot, majd annak alapján „szépen és ízlésesen" magát a fortepianot készítette el.

36 Az elkészült munkát általában a céhgyűlés bírálta el, a zongorákat egy bizottság tekintette meg.

37 A koncesszust végül a céh hozzájárulásával, de gyakran tiltakozása ellenére a városi tanács adta meg. A kiadható mesterjogok számát a céhszabályzat nem korlátozta, mégis gyakran előfordult, hogy a hangszerkészítők céhe az új kéréseket éppen a mesterek számának túlzott növekedésére hivatkozva próbálta elutasítani. íme néhány eset: Zobel Ferenc fia Károly, édesapja műhelyében ismerkedett meg a zongorakészítői mesterség alapjaival. Úgy látszik ezt a tényt vette figyelembe a céh is, amikor mindössze egy évi és nyolc hónapi inaskodás után a húszéves, barna hajú, középtermetű, hosszúkás arcú legényt felszabadította és hozzájárult, hogy vándorkönyvet váltva Bécsbe menjen. Zobel el is indult, de három hónap múlva a vándorlás valamiért megszakadt. Útját csak két év múlva folytatta; 1842-ben az éppen akkor polgárjogot nyert fiatal bécsi zongorakészítő, Ignaz Stelzel legénye lett.

38 Már másfél éve készítettek együtt zongorákat, amikor az édesapa, Zobel Ferenc váratlanul elhunyt. Károly azonnal hazatért és a városi tanácstól mesterjogot kért. Arra hivatkozott, hogy ugyanazt a jogot kéri, amelyet özvegy édesanyja kapott meg, így a céhbeli mesterek száma sem szaporodnék ő pedig könnyíthetne három kiskorú testvérét nevelő édesanyja sorsán. Az előadottakat igazolandó mellékelte vándorkönyvét is. A városi tanács kérte a zeneműszerészek testülete véleményét, amely más hibát nem lelvén kifogásolta, hogy Zobel „még igen fiatal és ennél fogva nem bírhat még azon tulajdonságokkal, mik a mesterjog megszerzéséhez szükségesek. Maradjon tehát özvegy édesanyja mellett, folytassa nála mesterségét, ügyeljen nála a mesterségre, mi által alkalmatossága leend magának bővebb ismeretségeket ezen csakugyan nehéz művészetben szereznie, és néhány év múlva ha telyeskorúságát elérte folyamodjék újra, midőn a kívánt tulajdonságok kimutatása mellett a mesterjog megnyerhetését semmi képen gátolni nem fogjuk."

39 Kevésbé volt szigorú a céh Chmel József esetében. Chmel 13 éves korában szegődött el a bécsi Teichmannhoz, kinél öt év múlva szabadult. Ekkor vándorkönyvet váltott; Berlinben, majd Pesten Pachlnál dolgozott. Chmel 1847-ben vaskos paksamétát nyújtott be a pesti városi tanácshoz, melyben kérvénye mellett a keresztelőlevele, a becsülettel eltöltött vándoréveket bizonyító öt irat, a vándorkönyv és egy orvosi igazolás feküdt. Az 155