Tanulmányok Budapest Múltjából 22. (1988)

KÖNYVISMERTETÉSEK – BÜCHERBESPRECHUNG - Ságvári Ágnes: Budapest története V. Budapest története a forradalmak korától a felszabadulásig. Írták Gerelyes Ede, Preisich Gábor, Szekeres Jószef, Tarjányi Sándor. Főszerkesztő Gerevich László. Kötetszerkesztő Horváth Miklós. Bp., 1980. 617-624

Budapest ábrázolása az irodalomban című fejezet nagyjábó mindezt tükrözi: a szellemi élet terén végbement bomlást, kiábrándulást, de újakra készülődő erőgyűjtést is. De vájjon hogyan vélekedtek a széles tömegek saját korukról? Hogyan töltötték napjaikat, hétvégéiket? Hiányoljuk a mindennapi élet, a lakás- és munkakörülmények bemutatását. Kort, sorsokat formáló, a rádió, újságok, olcsó könyvek révén elterjedt tömegkultúra — az elmarasztaláson túlmenően — talán több szót érdemelt volna. (Márcsak azértis, mert hatásától az új világot építő fővárosi ember 1945-ben sem volt mentes.) A mű első kísérlet a főváros egy jelentős korszakának bemutatására. Forrásai és a feldolgozott irodalom kevéssé ismert a közvélemény, de még a szakemberek előtt is. Sajnáljuk, hogy a jegyzeteket és a bibliográfiai adatokat olyan szűkre méretezték, Alii. és IV. kötet egy-egy téma irodalmát és forrásait összefoglalta, kritikailag is feldolgozta. A VI. kötet megírásánál ezt a módszert kell követnünk. A szintézis hasznosítását elősegíti, ha a bibliográfia — csakúgy, mint a kronológia is — önálló életet él. Néhány szót az illusztrációkról, amely 311 db-ból, a mellékelt térképpel, rajzzal és a borítólapokkal együtt 316 darabból áll. Mindenekelőtt:jóminŐségűek a képek, ezért maradandó élményt nyújtanak. Sikeres a válogatás műfaji szempontból : tájak, események, tervek, a technika felidézése, — mind helyet kap. Láthatjuk az egymást követő politikai pártok, mozgalmak a fővárosban tevékenykedő vezetőinek portréját, meg azokét is, akiket az utókor a két világháború közti idők főszereplőinek ítél meg: Kun Bélát és Sipőcz Jenőt, Horthy Miklóst és a szociáldemokrata városházi frakció tagjait, Bulla Elmát Szent Johanna szerepében és a kor divatos írónőjét, Gulácsy Irént a Parlament pulpitusán. Nyílván abbeli igyekezetben, hogy a szerkesztőt ne vádolhassák a személytelen történetírás vádjával — talán túl sok portré kapott helyet. Köztük hiába keressük az építőket. Bár személyes jelenlétük hiányáért kárpótolnak a remek tervek, pályázati rajzok, maraddandó álmaik nyomait őrző épületfotók. Szívesen találkoztunk volna a város aggódó szerelmeseinek, pl. a statisztikusoknak képeivel. Az általuk készített statisztikai felméréseket és a táblákat is hiába keresnénk a mellékletek között. Pedig száraz adataiknak, remek összehasonlításaiknak, akárcsak kommentár nélküli közlése, további képek tucatjaival ért volna fel. Minden réteg, osztály életéből, egyes alkalmakról feltűnik egy-egy gondosan a szöveghez illesztett kép. Megrendítő az I. világháborúból kiábrándult, forradalmasodott sali, világháború után az elpusztult városban helyüket kereső emberek emléke. Mementóként megjelennek a 20-as évek vagonlakói, a jótékonysági akciókon perselyező méltóságos asszonyok. De nem lenne érdektelen az iskolai évzárókra tömegesen magyaros ruhába öltöztetett lányok és a minden egyes reggel iskolakezdéskor soviniszta versikéket szavaló gyerekek képét is felvillantani. Emlékezetes 1919-ből a munkásünnep színhelyéül szolgáló Hősök tere. Ám az igazsághoz hozzátartozik az 1938-as Eucharisztusi Kongresszuson ugyanott térdeplők tízezreinek képe is. 623