Tanulmányok Budapest Múltjából 22. (1988)

VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK– STADTGESCHICHTLICHE STUDIEN - Kiss József: Tóth Gáspár, Petőfi "mecénása" : egy jeles polgári magyar szabómester a reformkorban és a forradalomban = Gáspár Tóth, Petőfis Mäzen : ein herrvorragender bürgerlich-ungarischer Schneidermeister im Reformzeitalter und in der Revolution 241-286

galt, engedje meg, hogy én is viszonozhassam szívességét, s azon jó tanáccsal szolgáljak: áldozzék ön a művészet oltárán, s adja Isten, hogy olly hitelt s nevet szerezzen a művészet mezején, minőt nekem a nadrágvarrás terén szerezni szerencsém volt." Ezek az öntudatra ébredő polgár szavai, akinek az értékrendjében az öröklött rang és vagyon helyét a becsülettel végzett munka haszna foglalja el, — akár szellemi, akár anyagi értékek létrehozásáról van szó. Vörösmarty Mihály 1843-ban így írt Honszeretet című költeményében: ... nemcsak dicsőké a haza: A munkás pór, szegény Mind észrevétlen dolgozik A hon derűletén. Tóth Gáspár példája tanúsítja, hogy a szakmájukat értő, hazafias érzelmű, dolgos városi polgárok, ernyedetlen szorgalmú kézművesek joggal kértek helyet ebben a nemzeti együttesben, a „dicsők" és a „munkás pórok" között, de éppenséggel nem akartak észrevétlenek maradni: mint láttuk, Tóth Gáspár (akárcsak Kostyál vagy Klasszy) már az 1830-as években felhívta magára a figyelmet magyaros divatterveivel, később meg sokrétű egyesületi, majd egyre nyíltabban politikai (liberális ellenzéki) tevékenységével; s végül — a maga szerény, áldozatos módján — a forradalmi eseményeknek nemcsak tanúja, hanem közvetlen részese is lett. Bízvást állíthatjuk hát, hogy ez a közéleti elkötelezettség és a becsülettel végzett munka sokkal szorosabban kapcsolja Tóth Gáspár életpályáját a Petőfiéhez, mint az a sokat emlegetett 60 pengő forint. »Szép, szép — vethetné közbe valaki —, dehát a nadrág csak nadrág, — hogy lehet azt egy vershez mérni?« Kár, hogy nem kérhetjük föl döntőbíróul (mint legilletékesebbet) magát Petőfi Sándort, ő annakidején, ha megkérdezik, valahogy így nyilatkozott volna erről a tárgyról: „Ide azzal a ruhadarabbal; írok én érte verset ötöt is, — jó lesz holnap reggelre?" („Nem vagyok én verseknek szűkiben. Bár pénzem jőne ollyan könnyeden" — írta már 1844-ben barátjának, Kerényi Frigyesnek.) Abban a korban élt, amikor a költői alkotás Magyarországon a megélhetés forrásává, a vers árucikké kezdett válni. Petőfi alkalmazkodik a feltételekhez: ő az első olyan költőnk, aki, ha szűkösen is, csaknem kizárólag művei jövedelméből tartja fenn magát. Nehéz kenyérkereset ez: az olvasóközönség éppen alakulófélben van, kevés az előfizető és a könyvvásárló, szigorúak a „verspiac" feltételei. Petőfi állja a sarat: nemcsak jót ír, de sokat is: 1844-től kezdve haláláig átlagosan három naponként kerül ki 1—1 vers a tolla alól (közéjük számítva az olyan terjedelmes műveket, mint a János vitéz vagy Az apostol). Fölös számban akadnak viszont rímfaragók, akik tehetség nélkül pályáznak költői babérokra (de a pengő forintokat sem vetik meg), „tengernyi vizenyős verseikkel" (Petőfi kifejezése) elárasztják a szerkesztőségeket, a segédszerkesztőket még álmukban is üldözik, makacsul előretolakodnak, s a „valódi költők" elől valósággal elszívják a levegőt. Nos, az ő versezete!kből Petőfi akár egy ládára valót is könnyű szívvel odaadott volna egy „jó meleg téli öltönyért". Persze — mint idézett verséből tudjuk — Tóth Gáspárral varratta volna meg: nyilván megsejtette, hogy nemcsak a 266