Tanulmányok Budapest Múltjából 20. (1974)

ZÁRÓÜLÉS - HORVÁTH Miklós: A várostörténeti muzeológia néhány főbb kérdése

c. Addig, amig a modern épitőipar korszerű gépekkel felszerelten dolgozik, a régésznek enyhén szólva, "kisipari" módszerekkel dolgoznak. így szinte lehetetlen megfelelő gyorsasággal feltárni valamilyen régészeti leletet, amely pl.a közmüvesités során géppel ásott árokban kerül elő, anélkül, hogy hosszabb időre ne kelljen az épitkezéssel leállni. Ez pedig jelentős többletkiadást jelent az épitkezésnél. d. A szanálás utáni régészeti kutatás kétségtelenül megközelitőleg pontos képet adhat a teljes feltárás irányára. Hangsúlyozni kell azonban, hogy csak megközelitőleg pontos irányt ad, mert a régész a föld mélyébe nem láthat. Éppen ezért fennáll az a helyzet is, hogy már az épitkezések megkezdése után is előkerülhet, mind általában a tudomány, mind a várostörténet szempontjából jelentős régészeti lelet. Ilyen esetekben feltétlenül számolni kell az épitkezés áttervezésével. A felsorolt főbb problémák mutatják, hogy a város történeti múltjának tárgyszerű feltárásához, megtartásához is érvényes az az elv, amit Montecuccoli mondott a háborúról, amelyhez három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Ebben a tekintetben is meg kell teremtenünk a konvergenciát az urbanisztika és a várostörténeti muzeológia között. A várospolitikának, sőt kormányszinten is szükséges olyan pénzügyi alapot biztositani, amellyel a felsorolt problémák megoldhatók. Szabadjon ezen előadás keretében megemlitenem, hogy a Szovjetunióban és Bulgáriában sikeresen oldották meg ezt a nehéz kérdést. Mindkét szocialista országban minden épitkezési beruházó szervet köteleztek, hogy az épitkezési költségvetést ugy kell megtervezniük: az összberuházás 0.003 %-át régészeti ásatásra kell biztositani, akár kell az épitkezés helyén régészeti kutatást végezni, akár nem. Ezen kormányintézkedésnek köszönhető, hogy mindkét szocialista országban a régészeti kutatás világviszonylatban, mind mennyiségileg, mind minőségileg (gépesitést is értve alatta) messze az élvonalba került. Szabadjon várostörténeti szempontból néhány gondolatot felvetni a régészeti leletek bemutatásának módszeréről, különös tekintettel arra, hogy a tárgyakból, mint forrásokból a szemlélő és a tudományos kutató egyaránt következtetéseket tudjon levonni. Hazánk fővárosa egyike azon szerencsés városoknak, ahol a régészeti leletek a város történeti korszakainak kontinuitását számos helyen dokumentálni tudjuk. Budapest történetéből pregnáns példa erre az Óbudán most folyó régészeti feltárás. Közel másfélszázados hazai és nemzetközi tudományos vita folyt, hogy tulajdonképpen hol terül el a római Duna-Rajna limes rendszer egyik legjelentősebb katonai erődvárosa, az aquincumi legios táborváros. A Fővárosi Tanácsnak az a városépitési határozata, hogy Óbudán uj lakótelepet épit, megadta a választ szinte egy könyvtárnyi irodalomra, amelyben különböző elméletek alapján különböző helyeken tételezték fel a katonavárost. A feltárás tehát nemcsak ezért bir felmérhetetlen tudományos jelentőséggel mind hazai, mind nemzetközi szempontból. Az ásatások során feltárult azonban az is, hogy a római katonai városra és útjaira épültek a korai és késői magyar középkor városa és útja, sőt a kontinuitás tovább megy: ez utóbbin épült az újkori óbudai település és utcáinak jelentős része: most pedig szocialista fővárosunk egyik legnagyobb városrésze épül ugyanazon a helyen. A várostörténeti muzeológia számára mind a tudomány szempontjából, mind a történeti múlt bemutatásának ideológiai hatása szempontjából nélkülözhetetlen ennek a kontinuitásnak világos érzékeltetése, megtartása. A várostörténeti muzeológiának ugyancsak fontos módszertani kérdése, hogy menynyit és hogyan mutassunk be a régészeti leletekből. Sok évi tapasztalat bizonyitja, hogy az úgynevezett régészeti "csonkok" bemutatása semmitmondó a közművelődés, a tudomány és a hazafias nevelés szempontjából. E három követelmény jegyeit csakis az összefüggő, felmenő falakkal bemutatott régészeti leletek hordozzák magukban. Valószinüleg érhet olyan szemrehányás, hogy a régészet tudományát alárendelem a várostörténeti muzeológia disciplinájának. Ez távol áll tőlem és ha ilyen törekvésen lenne, az tudománytalan volna. Itt arról van szó, hogy a város történetét a tárgyi, tehát a háromdimenziós bemutatás, a tárgyat pedig mint történelmi forrásérték oldaláról közelitjük meg. Ebben az esetben viszont a dolgok dialektikája következtében a régészet és a várostörténeti muzeológia szervesen kapcsolódnak, sőt egybefonódnak. Ugyanis összefüggő, felmenő falakkal stb. bemutatott régészeti leleteknek szabadtéri múzeumi keretet kell adnunk, vagyis Ízlésesen parkositott környezetet kell számukra biztositanunk. A várostörténeti muzeológiának és a régészetnek ez a konvergenciája azonban egyúttal érinti a mai, modern városrendezés problémáját is. A levegőszennyezettség korszakában fontos feladat, hogy minél több "zöld folt" legyen a városokban. Ehhez segit hozzá az összefüggő régészeti leletek bemutatása a parkositott "szabadtéri muzeumokban". 249