Tanulmányok Budapest Múltjából 20. (1974)
A. SZEKCIÓ (Kapitalista korszak) - VÖRÖS Károly: A művelődés és a kulturális élet alakulása Budapesten (1873-1945) - VÖRÖS Károly válasza a hozzászólásokra
például 1867-ből a Fővárosi Múzeum létesitése. Ez - mint ismeretes - Enea Lanfranconi metszetgyüjteményének pestbudai részlegén alapul, igy elsődleges város és helytörténeti jelentőségű. Persze ezek a metszetábrázolások önmagukban még nem kizárólagosan forrásértéküek, ki kell egészülniök ásatási eredményekkel, egyéb kutatásokkal, oklevelek adataival stb. Csak egy konkrét példát: Michael Wening 1686. évi, a visszafoglalást ábrázoló metszete összevetve a jelenkori feltárásokkal tette lehetővé a Vár déli erődrendszerének, ezen belül a Buzogány toronynak, a kaputoronynak, Rondellának hiteles helyreállítását. Másik példa a Fontana-rajz Nessenthaler-metszete, amelyen a mai Hess András térnek megfelelő helyén hatalmas fát látunk, igazolva a helynek Zum grünen Baum akkori nevét, amit a jelenlévő Lócsy Erzsébet a Hess András térről irva is igazolhat. 1894-ben pedig az aquincumi múzeum nyilt meg, ahová az addig az esztergomi vasútvonaltól északra fekvő Frindt-kocsmában tárolt régészeti leleteket szállitották. Mellesleg ez volt az a kocsma, amelyet Tóth Árpád egyik hangulatos verse is megörökitett. A Tanácsköztársaság néhányhónapos fennállása nem adott időt és lehetőséget arra, hogy például szinházi téren jelentős eredményeket mutathasson fel annál kevésbé, mert a szezonzárás júniusra esett. Meg kell azonban emlitenünk a Tanácsköztársaság idején megjelent plakátokat. Merem állitani, hogy azóta sem születtek olyan jó plakátok, mint Pór Bertalané vagy Vértesé. A főváros egyesítésének ötvenedik évfordulója 1923-ban adott alkalmat Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusának, Bartók Béla Táncszvitjének és Dohnányi Ernő ünnepi nyitányának megkomponálásához. Budának a töröktől visszafoglalásának 250. évfordulójára pedig Kodály Budavári Te Deum-át irta meg. Szólnunk kell továbbá az 1942-43-ban rendezett vigadói előadásokról, amelyeken vasárnap délutánonkint azok a művészek szerepeltek, akik már származásuk vagy politikai magatartásuk miatt - enyhén szólva - nem voltak kívánatosak a színházaknál. Gábor Miklós, Gobbi Hilda, Major Tamás fellépéseit később betiltották. Nem kell külön hangsúlyozni, hogy a Vigadó zsúfolva volt, a jegyeket pedig a főváros adta. 1944-ben - csak egy pillanatra célozva az Operaházra - bekövetkezett a mélypont, amikor az Igazgatói székben a Szálasi-induló komponistája ült, egy Varázsfuvola előadáson pedig Sárdy volt Temino, az Éj királynője pedig Raffay Erzsi. Nem sokkal ezután, a főváros ostroma idején azonban Kodály Zoltán az Opera óvóhelyén már Orgonamiséjén dolgozott. VÖRÖS Károly válasza a hozzászólásokra: Legyen szabad az elhangzott megjegyzésekre csak röviden válaszolnom. Mint ez előrelátható volt, a vita során nem kis hangsúllyal vetődött fel a kultúra két típusának megjelölésére használt terminológiának (intézményes kultúra - spontán kultúra) problematikus volta: az a kérdés, hogy e fogalmak vajon pontosan fejezik-e ki azt, amit velük kifejezni szeretnénk. Végighallgatva az e tárgyban kelt megjegyzéseket, magam is hajlok arra a véleményre, hogy a továbbiakban tanulságosabb és hasznosabb lesz, ha visszamegyünk azokhoz a fogalmakhoz (elitkultúra és tömegkultúra), amelyeket mint szinomimákat előadásomban magam is emiitettem. Ami miatt azonban mégis nem szivesen használtam ezeket a kifejezéseket, és ami miatt alkalmazásukkal kapcsolatban azért továbbra is vannak bizonyos aggályaim, az az, hogy ezek a terminusok egyszersmind már értékelnek is. Mégpedig, véleményem szerint, olyan éles formában értékelnek, amilyen éles formának a jogosultságát éppen előadásom igyekezett - legalábbis bizonyos vonatkozásban - cáfolni. Amennyiben tehát e fogalmaknak az esztétikai értékelés szféráján kivül valamilyen szociológiai tartalmat is tudunk adni, és a különbséget ilyen értelemben tudjuk érzékeltetni, akkor, ugy gondolom, ennek a használata valóban kevesebb tévedést és félreértést fog okozni. Bárhogyan nevezzük is, mindig hangsúlyozni kell a két kultúra közötti állandó és tulajdonképpen ebben a korszakban már nagyon is eleven és egyre elevenebbé váló kölcsönhatásokat. Ennek háttérbe szorulását a hozzászólók - különösen Falvy barátom - joggal kifogásolták. Mentségemül csak azt legyen szabad felhoznom, hogy a kölcsönhatások kérdése előadásomnak éppen abban (s éppen a zenével foglalkozó) részében volt bőven kifejtve, amit a felolvasásból az idő rövidsége miatt kihagyni kényszerültem. Tehát ott, ahol magának ennek az intézményes kultúrának fogalmával, problémáival és ezek konkrét megjelenésével 11?
