Tanulmányok Budapest Múltjából 20. (1974)

A. SZEKCIÓ (Kapitalista korszak) - VÖRÖS Károly: A művelődés és a kulturális élet alakulása Budapesten (1873-1945) - NÉMETH G. Béla

emlékeinek színhelyére, Tompának és Ercseynek irt levelei meg öregkori versei hozzá való ragaszkodásáról is tanúskodnak. Fia pedig nagy verses regényének egyik legszebb leiró részét szentelte, amint mondta, a jövő városának, a szép, ifjú Budapestnek, s kifejezte benne azt az óhajtását is, bárcsak mielőbb hazai kézben lenne a város gazdagsága, ipari és kereskedelme egyaránt. Az ifjú liberálisok pedig zászlóvá, mozgalommá, szinte divattá tették Budapest formálásának ügyét. Toldy István, a legpestibb pesti, a nagy irodalomtörténész radikális fia, nem csak a Parlamentben kivan látni minél előbb uj embereket, városi polgárokat, iparosokat, kereskedőket és hivatalnokokat, de hosszú tárcákat is irt a városi életforma kialakításának sürgetésére és népszerűsítésére. Keleti Károly pedig tanulmányok egész sorozatát bocsátotta közre, miképp lehetne a város külsejét korszerű polgári nemzet méltó fővárosává formálni. Utcára, szoborra, parkra, közlekedésre, külvárosra, mindenre kiterjedt a figyelme. Az első zavaró hangok az ifjú polgári nacionaliták körében hangzottak föl. Arany is szerette volna, ha mielőbb magyarul beszélt volna ez a város, de soha eszébe nem jutott, hogy bármi nyomást, vagy akár csak valamely olcsó eszközt is helyesnek tartson ennek érdekében. A Rákosi Jenő és lapja, a Reform köré tömörült fiatal, túlzó, nemzeti, soviniszta csoport azonban Budapest naggyá fejlesztését éppoly türelmetlen hévvel sürgette, mint amilyen türelmetlenül követelte magyarosítását is. Ismerjük el, a nagyváros mindennapi életformáinak, társadalmi, gazdasági, művelődési szervezettségének kialakulását kétségkívül elősegítette a nyelvi egységesülés. Az igazán kártékony abban a módban rejlett, ahogy ezt az egységesülést, ahogy ezt a magyarosodást megvalósítani kívánták. Rákosi a városi magyar nyelv kialakítása helyett a parasztság kicifrázott, sallangosan kimódolt nyelvét akarta rátukmálni a városra. Egy állítólagos népiességét, mindegy, hogy miről, csak zamatosán, Ízesen, vidékiesen beszéljenek a színpadon - ez volt népszínházának bevallott programja. Kazinczy egykori törekvése fordult itt visszájára. Ő csiszolt, korszerű nyelvet akart, az írást ezért pártolta még akkor is, ha nem volt is művészien magas és eredeti. Rákosi törekvésében az ötvenes évek reménysége támadt uj életre. Hamarosan csatlakozott hozzá Szarvas Gáborék félresiklott nyelvművelő törekvése, s a népnemzeti iskola néhány epigonja. Imre Sándor már nemcsak a paraszti nyelv, hanem az alföldi cívisvárosok szokását, életfelfogását is követendő példának tartotta, mint mondta, a kaputos, nadrágos proletárok, a nagyvárosi szegény értelmiség, hogy megint őt idézzem: "izgága szellemiségével" szemben. Az igazi fordulat azonban a nagybirtokos agráriusok meg a magas klérus jobboldali, ellenzéki mozgalmaival a 90-es években köszöntött be. Budapest neve, mindenekelőtt pedig Pesté, most kettős jelképpé vált. A nemzetietlen hagyománytagadásé, az erkölcsi lezüllésé, a társadalmi fölforgatásé, ízlésbeli megbízhatatlanságé a jobboldali reakciószáján,aliberális polgári haladásé, az európai korszerűségé,a kifinomult Ízlésé, a szemléleti toleranciáé a polgárság ajkán. Nem lehet kétséges,hogy az agráriusok támadása kártékony, sőt életveszélyes damagógia volt, ami aztán a "vádolom ezt a bűnös várost"-féle ostoba Horthy jelszóban nyerte el szégyenteljes végkifejletét. Az sem lehet kétséges, hogy a polgárság jobboldali támadóival szemben a nemzet igazi érdekeit védte. A jelszó, a mag azonban el volt vetve, amelyből sokszoros átalakuláson át, sokszoros tartalommódosuláson és tartalomcserén át ujabbkori irodalmunk egyik legképtelenebb félreértése, álellentéte, hamis alternatívája, a népies urbánus ellentét bontakozott ki. Annál könnyebben, mert a polgárság viszont elsősorban, ha nem is kizárólagosan, csak önmaga érdekeire tekintett, s látókörén kivül hagyta a parasztság ügyét éppúgy, mint a munkásnegyedekét is. Különösen a forradalom bukása után, midőn a polgárság nagy többségét kompromisszuma, szövetsége az újratermelődő birtokosi hatalommal végképp érzéketlenné tette a nemzet többségének szociális problémái iránt. Az irók többsége azonban állandóan, vagy időszakosan Budapesten élt. Mégis e képtelen ellentéttel hagyták magukat megkülönböztetni és elválasztani. Egy táborba kerültek igy olyanok, akiknek vajmi kevés közül lehetett egymáshoz, s elszakadtak olyanok, akiknek egymás mellett lett volna a helyük. Mert a városi kazánfűtő és az uradalmi cseléd emberi méltóságát egyaránt számonkérő Hlyés ugyan miben volt városeUenes, s az alföldi faluváros kisembereinek s a pesti nincsteleneknek elmulasztott életét egyaránt visszakövetelő Nagy Lajos ugyan mennyiben volna kevésbé a nép irója, mint az, aki csak a parasztság sorsát vetíti elénk. Különösen, ha a megoldást is ugyanabban, egy szociális vagy éppen szocialista társadalom fölépitésében látták. Nem a város és vidék ellentétéről volt szó, hanem azokéról, akik felelősséggel és hűen ábrázolták társadalmukat, s azokéról, akik csak mulattatni óhajtottak, vagy valamely beteg, ködös rögeszme szolgálatába szegődtek. A valóban jelentősek sohasem tudták magukat ilyen kategóriákba zárni, sem az emiitettek, sem József Attila, ma