Tanulmányok Budapest Múltjából 20. (1974)
A. SZEKCIÓ (Kapitalista korszak) - VÖRÖS Károly: A művelődés és a kulturális élet alakulása Budapesten (1873-1945) - NÉMETH G. Béla
NÉMETH G. Béla: Vörös Károly arról a kultúráról beszélt, amelynek az ellentétéről fogok én beszélni. Tudniillik a spontán kultúráról,és ott kétségtelenül sokkal izgalmasabb, mert sokkal ujabb tennivalók vannak,mint nálunk. Azonban azt is meg kell állapitani, hogy a mi viszonylatunkban sem néztük meg eléggé Budapest sajátos helyzetét. Budapest sajátos helyzete nem annyira abban van, ami létrejött, hanem abban, ami nem jött létre. Tehát olyan műfajok hiányoznak a magyar irodalomból, amelyek más nagy városokban létrejöttek, viszont amelyek létrejöttekor nagyrészt a többi nagy városban is létrejöttek. Afölvilágosodás korában, s a korai reformkorban többnyire csak azok az irók szóltak türelmetlenül, vagy éppen lenézéssel a két város idegen nyelvű polgárságáról, sőt magáról a város polgáriasságáról is, akik a rendi ország fönnmaradásának vágyát dédelgették; Gvadányi, vagy a drámairó Kisfaludy Sándor, - példázhatja ezt. A reformkor delén és második felében módosult ez a helyzet. Az Európa-szerte a nálunk is és körülöttünk is fokozódó nemzeti mozgalmak hatása s annak érzete, előérzete, hogy a nem magyar ajkuakat az udvar magyar mozgalmak ellen fordithatja, megnövelte a két testvérváros gyors magyarosodásának vágyát. S ezúttal immár nem Budára esett a hangsúly, de nem is Pestre, hanem most először Budapestre. Széchenyi előtt voltak szép számmal, akikben fölmerült a kétpartu főváros gondolata. József nádor lényegében már egy kézben tartotta a két város gazdagításának, szépítésének gondját. De legkézzelfoghatóbban mégiscsak Széchenyi lelkében fogant meg az európai nagyváros látomása, az б tevékenysége folytán született meg összekapcsolásuk legfőbb előfeltétele és szimbóluma: a hid. Pest a reformkor, a polgárosodó nemesség irodalmában nem vált értékjelképpé, de nem vált maró gúny támadásának célpontjává sem soha. Szerető humorral övezték inkább, mint szatírával. A jövőt látták benne, de csonkának, bénának, balognak vélték. A maguk hagyományát, és persze a maguk vezető szerepét hiányolták belőle. Emellett, akik ösmerték a nyugat nagyvárosait, túlságosan is vidékiesnek, akik meg csak a magyar vidéket látták még, túlságosan is zajosnakés tarkának vélték. Berzsenyi például egyenesen bocsánatot kért,hogy egy alkalommal versében Pestet dicsérte, erőszaktevésnek érezte tettét a költészeten, különösebben pedig saját költészetén. S a népből jöttek is többnyire némi huzódozással vették tudomásul a város szokásrendjét, némi komikumérzéssel értékvilágát, némi megütközéssel erkölcsiségét. Leghamarabb a falusi értelmiség és vidéki polgárság fiai találták magukat benne otthon. Vörösmarty és Nagy Ignác, a két kasznárfi, Frankenburg és Pákh, a két kisvárosi, Pálffy Albert és Kuthy Lajos, a vidéki honoráciorok világából jött ide. De jelképpé ők sem léptették elő, csak a korszak dicsőséges és tragikus végső évtizedében lett jelszó a nagyváros neve, de akkor is inkább a publicisztikában, mint a szépirodalomban. Budapest nevét azonban, amidőn azt Széchenyi zászlóra tűzte, szinte mindenki szivesen vette. Mi sem jellemzőbb, mint hogy a vezető réteg legiskolázottabb csoportja, Eötvös és társai, a centralisták, Budapesti Szemlének nevezték azt az orgánumot, melyet egy uj vezető garnitúra fölnevelésére szántak. A forradalom és a szabadságharc világában ugyan egy pillanatra szétszakadni látszott az uj nép, s szembekerülni a két város, de a Forradalmi Kormány budapestinek mondotta magát, és a törvénycikk is megszületett, mely eggyé nyilvánította a két várost. Az elnyomatás idején kezelhették a hatóságok külön városnak Pestet és Budát, a magyarság valamennyi számottevő embere, akár az emigrációban tevékenykedett, akár a passziv ellenállást szervezte, s a kiegyezést készítette elő, a várost egységesen a jövendő magyar állam fővárosának és jelképének tekintették. S azután is még, hogy a kiegyezés után most száz esztendeje az igazgatás tekintetében is eggyé lett a két város, azok, akik az ország megerősödését, gazdasági és társadalmi szerkezetének átalakulásától várták, Budapestet tekintették a fejlődés előretolt állásának. Számuk sajnos túlságosan is csekély volt, skálájuk azonban túlságosan is széles és szép volt és elaprózott. A kiegyezés ellenzői éppúgy helyet foglaltak benne, mint létrehozói és védelmezői, mert bármi messze került is például Gyulai csoportja az 1848-as eszményektől, az átalakulást, a polgárosodást bár lassitottan is, de még mindig akarta, s minden városellenesség, Budapest ellenesség mélyen idegen volt tőle. Jellemző módon nemcsak frissen megindult lapját nevezte ő is, Gyulai is újra, mint előbb Eötvös, aztán Csengery Budapesti Szemlének, hanem szerető humorral, melegséggel teljes verseket is irt róla, s végső éveiben Beöthy Zsolt képtelen támadásaival szemben harciasan oltalmára is kelt. S ha Arany megcsipkedte is Vojtinájában a város visszásságait, dicsérte is szépségeit, ha vágyódott is gyermekkora 108