Tanulmányok Budapest Múltjából 16. (1964)

Kumorovitz L. Bernát: A zselicjakabi alapítólevél 1061-ből : "Pest" legkorábbi említése = Die Stiftungsurkunde von Zselicjakab aus dem Jahre 1061 : die früheste erwähnung von "Pest" 43-83

2. Kétszáz év múlva, oklevelünknek IV. Béla által való megerősítésekor (1257. szept. 9.) a királyi kancellária — a patronátus (az immunitás) és az exemptio légkörében már értetlenül állott az oklevél zárórészének az „ecclesia propria" szellemében megszerkesztett mondataival szemben, s mind a patrónusok, mind pedig a megyéspüspök szempontjából a joggal ellenkezőnek tartván azt, egyik veszélyes mondatát törölte.

155 3. Az 1377-ben véget ért patronátusi per folyamán az 1061-i oklevélnek ezt az 1257-i megcsonkított, interpolált s a királyi kápolnaispán által 1374-ben átírt confirrnatiójávai bizonyít az apát, tehát csak birtokjogot és legfeljebb patronátust olvashat ki belőle, az országbírói ítélet pedig — hatalmaskodásnak minősülő birtokfoglalásért a patrónusok egy csoportját megfosztja kegyúri jogaiktól. 4. 1422-ben Mátyás apát az 1377-i ítéletlevél transsumptumával és Ottó ispán 1061-i eredetijével lép föl patrónusai ellen — mondván, hogy e két documentumának tanúsága szerint a kegyúri jog nem illeti meg őket. Úgy látszik tehát, hogy az 1377-i patronátusi jogfosztást az 1061-i teljes clausulával köti most össze a monostor, abból indulva ki, hogy az alapító a királyra hagyományozta alapítványát, azt azonban még nem állítja, hogy patrónusa maga a király ; az 1422-i ítéletlevél is kitér a clausula elemzése elől, s meghagyja az apátságot a Szerdahelyiek kegyurasága alatt. 5. A patrónusok, bár ők nyerték meg az 1422-i pert, úgy látszik, veszélyesnek tartják monostoruk e felfogását, azért 1425-ben az 1377-i ítéletnek bírói utón való megsemmisítését tűzik ki céljukul. E szándékukat teljes világításba helyezi az 1422-i ítéletnek Albert király által való 1428-i megerősíttetése, mert a benne foglalt petitiöjuk szerint a monostor nem őket, hanem már nyíltan is a királyt tekinti kegyurának. Az oklevelünkkel folytatott ezen évszázados játéknak a tisztázása tehát nemcsak jogtörténeti szempontból érdekes, hanem kritikája szempontjából is hasznos azért, mert plasztikusan világlik ki belőle később a historikusok által is gyanúba vett (tilalmi) formulájának eredeti tartalma s általa az egész 1061-es alapítólevél hitelessége. Oklevelünk elemzését tovább folytatva csak a legszükségesebbekre térünk ki, mert ezekben a kevésbé problematikus részeiben szövege önmagáért beszél. E részben mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy — bár néhány XI. századi magánoklevelünk között társtalanul áll, mégis ebben a csoportban a legrangosabb hely illeti meg,

156 testvéreire pedig (a VII—

XI. századig bezárólag) az egykori frank területek Karoling- és Kapeting-kori magánokleveleiben ismerünk rá.

157 E megfigyelésünket csattanósan erősíti meg apprecatiója, a végén olvasható Amen-je is,

158 amely A. de Boüard megállapítása szerint a Karoling-korban váltotta fel a Meroving-kon feliciter-t.

1Sí) Ha pedig ez — mint hisszük — igaz, joggal vallhatjuk azt is, hogy oklevelünk szerkesztője s egyben írója: György püspök nyugati műveltségű, vagy talán onnan is származó férfiú volt.

160 Mivel pedig fáradozásáért Drugh faluban két szolga-mansiót, egy szőlőt és szőlőművest kapott megbízójától, s e mellett az oklevélbe155 E szövegcsonkítás a patrónusok kívánságára történhetett azért, mert ők jártak azokban a napokban a királyi udvarban (1257. szept. 9.), s két nappal később (1257. szept. 11-én) a király (a Győr-nembeli) Konrád mesternek engedte át a zselici apátság népeitől szedendő dénár- és terménycollectát. (L. a 69. jegyzetet és a hozzátartozó szöveget.) E mellett szól az is, hogy az oklevél intitulatiójának a bővítése (1. az a jegyzetet) csak nekik állhatott érdekükben. Ez, mint már rámutattunk, inkább 1257-ben, mint 1377-ben történt. 156 L. a 45. jegyzetet. 157 L. a Gallia Christiana (I—

XVI.) és a MGH. Dipl. köteteinek korszakunkból való darabjait. 158 Az 1257-i confirrnatió tartotta fenn ; Zsigmond 1422-i ítéletleveléből kihagyták. 159 Boüard de A. : Manuel de diplomatique française et pontificale. Paris, 1929.

1. 318—319. (Le mot féliciter, par quoi les Romains exprimaient déjà même idée, fut adopté par la chancellerie des rois mérovingiens, qui le christianisèrent par l'adjonction d'une invocation: in Dei nomine féliciter. Les Carolingiens y ajoutèrent le mot amen.) 160 A magyar-francia XI. századi kapcsolatokra vonatkozólag 1. Kumorovitz : Die erste Epoche 30., 145. jegyzet. 77