Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása, 1843-1878 = Die ungarische Sprache gewinnt die Oberhand im Theaterleben der Hauptstadt, 1843-1878 445-487

mondókákkal: színészeink még nem tudták játékukkal valószerűvé tenni az érzést, közönségünk nem értette meg a differenciáltabb játékot. Az összjátéknak azonban anyagi feltételei is vannak. Ahol kéthárom próba után bemutatnak egy darabot, ott nem lehet szó összjátékról. Olyan társulatnál tehát, ahol mindennap más mű kerül előadásra, hiába keresünk effélét. Az összjátékhoz megfelelő számú próba kell, ahhoz pedig, hogy elég próbát lehessen tartani, nagyvárosi közönség, amely folyton cserélődve, nem kíván minden este új meg új bemutatót látni. Szükséges a nagy társulat is, hogy egyszerre több darabot tarthassanak az érdeklődés homlokterében: egy most fut ötödször, hatodszor — a XIX. századról beszélünk ! —, a másik holnap kerül bemutatóra, a harmadik a jövő héten, közben van opera és balettest is, tehát a drámai tagoknak játék és tanulás mellett pihenésre — és a szerepük átgondolására is van idejük. Az ilyen nagyobb társulatnál négy-öt egyenlően komoly tehetség is szokott lenni a női és férfi színészek között egyaránt. Van bizonyos specializálódás, találunk első ifjú hőst, második ifjú hőst, de azért akad olyan jellemszínész is, akit a harmadik, vagy negyedik produkcióba hasonló minőségben be lehet állítani. lefordítva a Nemzeti Színház nyelvére, 1860—70 között: ha az ifj. Lendvay Hamletet próbálja, akkor Feleki azon a héten bemutatkozhatik egy francia társadalmi színmű hőseként, Tóth József felléphet mint III. Richárd és Szerdahelyi egy Szigligeti-vígjáték főszerepét adhatja, a többi három estén opera megy. Mindegyikük csak egy estén ad tehát főszerepet, egyszer, legfeljebb még kétszer lép fel kisebb szerepben, a többi napokon ráér próbálni a következő újdonságot. Az új divatú francia társadalmi színműnél a rendezés már nem azt jelenti, mint a romantikusok idején. Nincs annyi személy egy-egy produkcióban, de minden szereplőnek megvan a maga pontos funkciója. Összevágóan kell játszani. Nem lehet bízni abban, hogy az ügyetlen statiszta vagy a kopott jelmez elvész a többi harmincöt jobb között, sem abban, hogy idő lesz a szöveg emlékezetbe idézésére, mert amíg a nagy virtuóz, megfelelő hatásszünetekkel, előadja a maga „számát", ráér informálódni a szegény segédszínész. A francia színművek középpontjában rendszerint két ember állt, Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia; jól tudták a szerepüket, gyorsan pattogtak a végszavak, mert a két „nag}'" — házastársak lévén — otthon is próbált. Ehhez a kicsiszolt maghoz kellett illeszkednie az egész burkolatnak. A szalon nem lehetett szedett-vedett, s ha már nagyon sokszor került elő abban a hónapban ugyanaz a berendezés, Szerdahelyi áthozatta a saját bútorait, és azokkal elevenítette fel az unalomig ismert színpadképet. Minden mozdulatot be kellett gyakorolni, s erre volt is idő. A szövegekből kipusztult a „félre". Senkinek sem kellett kilépnie a színpadi „kép"-ből, hogy alamuszi arccal megsúgja a közönségnek hátsó gondolatait. Mindezt a mozgás, a hangsúly, az arcjáték differenciálódása pótolta. Kötelezővé vált az elegancia. Olyan követelmény volt, ami nem egy szerencsétlen fiatalembert kergetett legelső színpadi éveiben súlyos 30* 467