Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)
Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása, 1843-1878 = Die ungarische Sprache gewinnt die Oberhand im Theaterleben der Hauptstadt, 1843-1878 445-487
azért hathatósan pártolá a magyar nemzeti színházat: e két színház anyagi viszonyai közt is tetemes volt a különbség. Mert míg a német színház minden mellékjövedelmi forrástól megfosztva, sőt évenként 15— 16 000 forintnyi összeggel terhelve volt, az alatt a magyar nemzeti színház (a mi magát a műigazgatást illeti) nemcsak minden tehertől ment volt, de még 16000 ftnyi évi segélyben is részesült a színházi alapból; azonfölül ápolgatva, s gyámolítva a közönség rokonszenve által. — Az ekkép 1852 végével létre jött német színház színigazgatójává Witte Tivadar tétetett meg, s később Albrecht Főherczeg Ő Fensége által ezen minőségében 1853 évi Május 20.-án 5984/1752. korm. sz. a. meg is erősíttetett. Kötelességébe tétetett néki szerződésileg egy jó színmű-, vígjáték-, bohózat-, dráma- és opera-társasággal ellátva lenni. — És tagadni nem lehet, hogy nevezett Witte Tivadar ezen kötelességéhez híven a színház emelésére mindent elkövetett, s az első években dicséretesen működött. Azonban a fennforgó akadályok erejét túlhaladták." A hivatalos akta tárgyilagosan méltatja — több évvel Witte távozása után — az igazgató érdemeit. Igazat szól. Witte, amíg anyagi lehetőségei engedték, valóban a legmagasabb fokát nyújtotta annak, amit egy magyarországi német direktor még nyújthatott. Színházába kb. 1200—1500 embert zsúfolhatott be a kor szokása szerint; kérdés, hogy hányszor volt valóban telt háza. Helyárai alacsonyak voltak. Viszont elég magas szcenikai igényt kellett kielégítenie. Még tíz éve sem volt annak, hogy a nagy Német Színház, amit éppen látványos előadásai tettek nevezetessé, elpusztult, a fővárosiak nagy része emlékezett rá. Senki sem kívánta Szigligetiéktől, hogy szemkápráztató pompával állítsanak ki darabokat, mert ez a Nemzeti Színházban sohasem volt szokás. Ha néha mégis előfordult, hosszú ideig emlegették. Wittével szemben azonban, ill. az új Német színházzal, éppenséggel ez volt a követelmény. Az eszes és becsvágyó német igazgató minden erejéből iparkodott is kielégíteni. A részvényesektől abban különbözött, hogy ő nemcsak a haszonra, hanem a művészetre is gondolt, de ugyancsak nehéz helyzetben volt. — Mindazt, amit pluszként, mint nem feltétlenül szükséges kelléket akart nyújtani, magának kellett fedeznie. Fennmaradt leltára szerint megkísérelte a Német Színház régi fényét biztosítani. Két előfüggön}^ csináltatott — avasfüggöny még ismeretlen! —, az egyik fehér volt, a másik Pest-Buda látképét mutatja. Volt —hogy csak egy-két darabot soroljunk fel — sziklás tája havassal, kerti szobája három kulisszapárral, amit később egy Vezúvot ábrázoló díszletre festetett át (a leltár bukása után készült és minden darabka vászonról elszámoltatták), ónémet parasztszobája, zöld szobája ajtóval, „modern" városa, holdfényes Prágája, holdfényes romja, egy másik várromja, gótikus városa, vörös szobája stb., stb. Összesen hatvannégy színpadképet tudott összeállítani, 242 kulisszája és tizenegy mennyezete volt zárt szobadíszlet számára, s ami a legmeglepőbb a végeredményben mégiscsak vidéki igazgatónál: volt egy albuma, benne hatvan vázlattal a színpadképekről ! 46 460
