Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása, 1843-1878 = Die ungarische Sprache gewinnt die Oberhand im Theaterleben der Hauptstadt, 1843-1878 445-487

A katonai közigazgatás láthatólag kevés érdeklődéssel viseltetett a színházügyek iránt, szemben L,ewitschnigg állításával, amely szerint kardjából hajtott ki a rózsa. Amikor Albrecht főherceg vette át a helytartói hatalmat, már több figyelem fordult a theátráliák felé: a kormányzó, mint a legtöbb Habsburg, színházbarát volt. Csakhogy a német kultúrpropaganda ennek sem sok hasznát látta. 1850 után a Habsburgok már régen elfelejtették II. József humanitárius-filantróp-felvilágosult eszméit, hogy a birodalom népei számára közös nyelvet akart teremteni, s e cél érdekében a legkiműveltebbet, a németet erőszakolta országaira. Éppen nem volt szándékában semmiféle államférfinak, hogy a soknyelvű államban a nemzetiségek megértsék egymást. De messze volt még az Auslanddeutsch-gondolat kora is. Sem korábban Geringer, sem később Albrecht nemigen tett különbséget a fellázadt Magyarország népei között, s a loj ális német polgárnak éppen úgy ki kellett vennie részét az adóterhekből, mint a nemesi udvarházak tulajdonosainak. A kormányzó-főherceg maga sűrűn látogatta a Nemzeti Színházat, mert ott jó zenét hallgathatott. A német színházról az volt az általános vélemény, hogy ha a német nyelvű polgárságnak színházra van szüksége, tartsa is el. Abban természetesen igaza volt Rosenthalnak, hogy a kis teremben, alacsony helyárakkal, a németek nem boldogulhattak. Kalis csekély tőkéje hamarosan elfogyott, jövedelmeiből nem tarthatta fenn a színházat. Még egy év sem múlt el a vigadó-termi színház megnyitása után, s helyét Haimer operaénekes vette át. Ha Kalis népszerűtlen volt, és evvel tetézte anyagi balszerencséjét, az állítólag népszerű Haimer sem vitte többre. Bár, akárcsak Kalis, ő is kapott segélyt, június végén a színházat be kellett zárnia.

34 A városligeti nyári színház, mint a német kultúra egyedüli pesti képviselője, szemben a Nemzetivel, még a közönyös német hivatalnokréteget is elgondolkoztatta. Közben a „deutsche Theater-Freundinnen" bizonyára Rosenthallal ismerős köre sem nyugodott: 1851. aug. 8-án levélben fordultak Geringerhez, hogy engedje a vigadó-termi színházat megnyitni.

35 A szűk, tűzveszélyes és kedélytelen helyiség tehát ismét kitárta kapuit, voltaképpen az utolsó nagy német igazgató, Theodor Witte vezetése alatt. Witte erélyes ember volt, és volt irodalmi érzéke. Újra arra a német kulturális bázisra helyezkedett, ami legtehetségesebb elődei, Ráday és Schmid idején szolgált alapul: a német klasszikusokra különösen, a világirodalmiakra általában. Összetartotta a társulatát, és igyekezett minél több jó vendéget biztosítani. Mivel pedig a meglevő helyiségben komoly színpadi tekintély nemigen volt hajlandó játszani, Prottmann rendőrfőnökkel és Rosenthallal a háta mögött megindította egy új német színház építésének előkészületeit. Arról, hogy államsegélyből építsék fel az új színházat, ahogyan azt eredetileg Rosenthal tervezte, szó sem lehetett. A városnak sem volt pénze: az adók és háborús terhek a német Pestet alaposan megviselték. A színházalapításnál csak magánrészvénytársaság jöhetett számításba. Az alapító közgyűlésen Albrecht főherceg is megjelent.Huszonnégy részvényes gyűlt egybe; nem érdektelen, hogy kik bíztak a pesti német szín454