Tanulmányok Budapest Múltjából 14. (1961)
Jankovich Miklós: Buda város keresztény tanácsa a török hódoltság korában = Der christliche Rat der Stadt Ofen (Buda) zur Zeit der Türkenherrschaft 147-159
80-as éveiből való. Mielőtt tehát a feltett kérdés tisztázására rátérnénk, meg kell vizsgálnunk, hogy az irodalom eddigi eredményei alapján milyen képet alkothatunk magunknak a török kézen levő Buda keresztényeinek helyzetéről. Fekete Lajos 3 főképpen XVI. századi források adataira támaszkodva nyújt részletes képet a török által megszállott Buda lakosságának viszonyairól, tanulmányának idevonatkozó részét következőkben foglalhatjuk össze: Budának a török által 1541-ben történt elfoglalása után a város német lakossága elmenekül, az itt élő magyar polgárság azonban, kiváltképpen annak kevésbé vagyonos része, helyén marad. A törökök által megejtett 1547. évi összeírásban Budán 238 gyaur (nyugati keresztény), 75 zsidó és 60 kopt (görög keleti vallású) szerepel, az 1580. évi összeírás pedig a várban és váron kívül lakó gyaur családfők számát 223-ban állapítja meg, tehát a XVI. században a budai keresztény lakosság száma lényegesen nem változott. Amint az összeírási adatokból is kitűnik, a törökök az itt élő lakosságot nem nemzetiségi alapon, hanem vallások szerint csoportosították, a gyaur megjelölés tehát a magyar nemzetiség mellett németeket, olaszokat és horvátokat takar, míg a koptok rác, bolgár, görög, bosnyák és cigány elemekből tevődtek össze. Minden népcsoport élén egy vezető állt, ezeket bizonyos községi teendők elvégzésével is megbízták. A keresztény magyarok bírái és esküdtei úgy dolgoztak, mint a török városi adminisztráció egy kisebb osztálya, a magyar bíró a keresztény magyarok felett rendelkezett és csak akkora hatalma volt a magyarok között, mint a zsidó kethüdának a zsidók vagy a kopt kenéznek, azaz cigány vajdának a koptok, illetve cigányok között. A török megszállókhoz való viszonyukat talán a Budán járt Derschwamb leírása tükrözi leghívebben: „Csak arra voltak jók, hogy ide-oda szalasztva mások rendelkezéseit kövessék." A törökök valóban csak alkalmazottjainak tekintette őket, az 1547-ben Budán bírói tisztet viselő Nagy Péterről tudjuk, hogy a török spahi tisztséget is betöltötte és ezen a címen javadalmazásban is részesült. Fekete szerint tehát a törökkori városi élet nem volt a középkori magyar autonóm élet folyxarasa. A XVII. század viszonyaira vonatkozóan — megfelelő források híján — Fekete már csak feltételezésekbe bocsátkozhatik. A század elejéről ugyan még egy-két adat felsorolható, Bocskai idején Zakay András, 1615-ben Szőcs Mihály, 1627-ben Túri János nevét említik bírói minőségben, az 1633. évi összeszámlálás pedig Budán már csak 14 gyaur házat mutat ki, ebből a Várban hatot (ez alatt 20—30 családot lehet érteni). Rosnyai Dávid 1683-ban Buda várában „az utolsó magyar"-ról tud, azt mondja róla, hogy van temploma és az óbudai pap jár hozzá misézni. Fekete az itt felsorolt adatokból érthető módon azt a következtetést vonta le, hogy a török uralom utolsó éveiben a budai vár egyedüli magyarjai már csak a Csonkatorony rabjai, akiknek 1663-ban gazdájuk és külön pecsétjük is volt. A török hódoltság alatti keresztény lakosság viszonyaival foglalkozó másik figyelemre méltó tanulmány Gárdonyi Alberté, 4 aki a kér14 8
