Tanulmányok Budapest Múltjából 14. (1961)

KÖNYVISMERTETÉSEK – BÜCHERBESPRECHUNG - Bónis György: Weizsäcker, Wilhelm: Geschichtliche Wechselwirkungen deutsch-slavischen Rechtsdenkens. Zeitschrift für Ostforschung 5. (1956) 680-682

Iyibussa) és az orosz, lengyel fejedelmek gyakorlatában egyaránt. (Hol van azonban a különbség, ha W. előadása szerint a „közösségi" német bíró némelykor nem a népet, hanem „önmagát kérdezi meg"?) Hasonló a királyi hatalom eredete, az igazságos és szent király eszménye is, de a germánoknál nincsen elméletileg korlátlan uralom, a hűség kölcsönös, míg a szlávoknál egyoldalú az engedelmesség, hiányzik a hűbéri kötelék. (Arról persze nem esik szó, hogy később a „közösségi" németek készséggel szolgálták duodec-fejedelmeiket, míg az „egyoldalúan engedelmes" lengyelek a nemesi köztársaság alkotmányával éltek.) Az ellenállási jog — ide értve a mi Aranybullánkat is — „nyugati, főleg germán felfogásbehatolása" (165. old.). A keleti szlávoknál Bizánc hatására olyan cári abszolutizmus alakul ki, amely Nyugaton ismeretlen. A varég eredetű druzina is nyugati átvétel a szlávoknál, de tagjai „unfreie Dienstkrieger". A szláv civitas csak erőd, a szlávok várai Ősiek, bár (persze) Nyugatról befolyásoltak; a várszervezet, sőt még a határvédelem, a gyepürendszer (pfeseka) is frank-bajor átvétel. A lengyel kutatás újabb eredményeivel (vö.: Tanulmányok Budapest múltjából. XIII. köt. Bp. 1959, 570—607) polemizálva W. egyszerűen tagadásba veszi a jogi értelemben vett városok létezését Keleten, mert nincs szabad polgárság, közösségi fejlődés. Csak azáltal terjed el itt a városi élet, hogy a német polgárság behatol Keletre, joga pedig több-kevesebb átalakítással él tovább. Nem alsóbbrendűséget jelez ez a hiány — teszi hozzá vigasztalásul a szerző —, csak más „életstílus", más társadalmi struktúra eredménye. Az összehasonlítás további pontjai annyira politikai színezetűek, hogy csak jellemzésül érdemelnek említést. A két népcsalád további érintkezési területe a nemzetiségi jog, amelynek fájdalmas kísérletei közül kiemeli a szerző az erdélyi szászok „célszerű és kielégítő önkormányzatát" (173. old.). A nemzeti önrendelkezés szláv és osztrák úttörőit megemlítve W. okfejtése oda lyukad ki, hogy ez az elv ma már a kommunizmus terjesztésének eszköze a keleti országokban! Beszél a népek kiűzéséről is, Spitihfíev 1055-i akciójától Potsdamig, természetesen mindig a németek kiűzését tartván szem előtt. Meghökkentő az az — egyébként nem eredeti — érvelése, hogy a marxizmusnak leninizmussá való továbbfejlődése ugyancsak a német jogtudat hatása Keletre. A konklúzió — ha van — a faj elméletre vall: a németek és szlávok alapjában eltérő biológiai-lelki alkatuk dacára közeledtek egymáshoz a jog területén is, de nem teljes sikerrel. Csak a szlávok egy része lett nyugativá, tette magáévá a „közösségi szellemet"; itt viszont az átvett jogi gondolatokat túlságosan kiélezték, túlhajtották, amint ez a „gyarmati jogstílus"-nak megfelel. Bár ez a kifejezés a német polgári jogtörténetírás utolsó nagy mesterétől, Mitteistől származik, a tanulmány mögött inkább egy Grosch nevű obskúrus egyén ihletését érezzük, aki a mindenható hitleri párt kegyelméből doktorrá lévén, tudományágunk átalakításának igényével lépett fel, s akit annak idején elrettentő példaként Mitteis egy cikkével együtt ismertettünk [Századok (1939) 494—504]. Ha W. ma is csak a közösségi gondolat elkopott frázisait tudja feltálalni, mint éppen húsz évvel eze681