Tanulmányok Budapest Múltjából 14. (1961)

Bélay Vilmos: Adalékok az ár- és bérviszonyok történetéhez Pest-Budán, 1790-1848 = Dannye k istorii izmenenij obsego urovnâ cen i zarplat v gorodah Pest i Buda, 1790-1848 gg. 363-407

A Pesti Hirlap írja 1847. április 29-én: „Magyarországra s különösen annak fővárosába leginkább a múlt tél óta kapott be a kóroknak egy faja , . , Utcán talált betegeket hozának a kórházba számtalanokat... Habet-ínség" — mondták rá az orvosok, vagyis éhség a szerencsétlenek, betegsége. Az ínség különösen az 1840-es években vált ijesztő méretűvé. Szegények, koldusok a korábbi évtizedekben is bőven akadtak a két városban. Schams Pestről szóló könyvében, az 1820-beíi állapotokat ecsetelve, külön kitérésben foglalkozik a városban élő koldussereg nagy számával.

59 Ezt a kérdést egyébként a könyv zárófejezetében tárgyalja,, ott, ahol a város általános jellemzését fejti ki. Ezek a koldusok, írja Schams, a keresztényi irgalmasság védelme alá helyezik magukat, A város minden utcájában naponta tömegével lehet koldusokat látni, akik a járókelőket tolakodásukkal zaklatják. Különösen a hét utolsó napja az, amikor az effajta emberek összeverődnek, bizonyára azért, mert szombaton kapják a hetibérből élők fizetésüket, ilyenkor tehát nagyobb reménynyel rohanják meg őket az utcán a koldusok. A csavargó gyermekek bandákba verődve kéregetnek. Schams ez ellen a baj ellen dologházak felállítását javasolja, amely a kéregető embereket munkához szoktatja és munkaalkalmat biztosít számukra.

60 Az 1840-es évek sajtója szinte állandóan beszél a pesti és budai nyomorról. Kossuth Lajos 1841. február 10-én „Halál és nyomor" című Pesti Hirlapbeli vezércikkében az utcán talált 280 halottról vagy magatehetetlen haldoklóról írt megrendítő sorokat. Két évvel később ugyanezen újság Fővárosi újdonságok címet viselő állandó rovatai egyikében az alábbiakat írja:

61 ,,. . . És valóban iszonyú, alig képzelhető nyomor az, mely fővárosunk népének egy jó nagy részét a balsors legvérzőbb töviseivel környezi. Ki ezt szemtől szembe nem látja, alig hinné, hogy a díszes paloták, a túlzott pazar fényűzés közepett a nyomornak emberi alakot magán nem viselő rémképeivel, az éhezők, rongyosak, a lélek- és testben betegek desperatus seregével itt oly sűrűn lehessen találkozni." Ezután arról beszél a cikk, hogy akadnak ugyan köztük olyanok is, akik a „dolce far niente" miatt méltán viselik az élet igáját, „ellenben igen sok legjobb akarata, íegfeszítettebb szorgalma mellett sem arathat gyümölcsöket létének fenntartására". A cikk a már működő dologházat nem tartja elégségesnek a baj meggyógyítására, javasolja, hogy hollandi mintára alapítsanak szegénygyarmatokat, amit elhagyott puszta földekben bővelkedő hazánkban könnyen meg lehetne valósítani. Ezekről magának az államnak kellene gondoskodnia, „így csakhamar enyhítve volna fővárosunkban sőt hazánk minden részeiből az irlandiak s a nápolyi lazzaronik hív képmásainak borzasztó, szomorú állapota". Az ínség legmagasabb fokra 1847 elején hágott, főleg az előző évi igen rossz termés következtében. Ekkor jelent meg az a cikk a Pesti Hírlapban, amely így ír : „. . . végig menve az utcákon, főleg a külvárosokban, iszonyú emberi alakokra találunk, kik sápadtan, éhezve, fázva, alig némi rongyokkal takarózva le s fel lézengenek — vannak köztük 399