Tanulmányok Budapest Múltjából 14. (1961)

Tóth András: Pest közterhei és városgazdálkodása a visszafoglalástól a Rákóczi-szabadságharcig = Die öffentlichen Lasten und der städtische Haushalt Pests in der Zeit von der Rückeroberung der Stadt bis zum Freiheitskrieg Rákóczis 213-240

merte, hogy ha a katonasággal szemben nem nyújt támogatást, akkor a város képtelen lesz eleget tenni kamarai kötelezettségeinek. Véleménye szerint laktanyák létesítése nélkül a polgárság soha sem fogja a várost felépíteni. Különösen kifogásolja az első pesti (kezdetben tiszta magyar, később vegyesen magyar-horvát) helyőrség magatartását.

4 A magyar hajdúk és huszárok jelenlétét elsősorban politikai szempontból tartja veszélyesnek;

5 a horvát alakulatok odavezénylésével kapcsolatban azonban azt is megjegyzi — s ez különös figyelmünkre tarthat számot! — hogy ez a jövendő vásáros helyet rablófészekké zülleszti. Werlein volt tehát az első, igen korai képviselője annak a gondolatnak, hogy Pestet vásáros hellyé kell fejleszteni, s így kell fizetőképességét emelni.

6 Nem csupán elméletileg foglalkozott ezzel a kérdéssel; a kereskedővárossá való fejlődést gyakorlati eszközökkel is elő akarta mozdítani. Már 1688-ban hetivásárt engedélyezett Pesten, s kifejtette, hogy a céhek szerveződését minden eszközzel elő kell mozdítani. Feltehetően szerepe volt abban is, hogy a kamara már 1690-ben országos vásárok tartását engedélyezte a városban.

7 Figyelme nem csupán a városi lakosság és a katonaság viszonyára terjedt ki. A katonai szervek embertelen adóbehajtásával kapcsolatban már 1687 elején rámutatott arra, hogy az egész új szerzeményi területen máris gyakran hallani, hogy a parasztság a török uralmat kívánja vissza. Hasonlóképpen szót emelt a kegyetlen adóbehajtásairól ismeretes Renzing főhadbiztos népnyúzó tevékenysége, rabszolgakereskedelme, valamint általában az Esztergom és Eszék közötti katonai támaszpontok parancsnokainak kamaraellenes tevékenysége miatt.

8 A kamara érdekeit nemcsak a katonasággal szemben védte meg, hanem a magyar egyházi fórumokkal szemben is. Már az 1686. évi utasítás előírta, hogy a volt egyházi javak kamarai kézen maradnak s a lelkészkedő papságnak csupán „tanquam missionariis" adandó ellátás. Az idők folyamán az egyház egyre erőteljesebben törekedett volt jószágai visszaszerzésére. Ez irányú törekvései nyomán a kamarai igazgatóság is megszólalt. Amikor Érsekújvárnak az esztergomi érsek birtokába való esetleges visszakerülése merült fel, Werlein ezt politikai indokolással ellenezte: „ . . .weilen er mit lauter Hungarn angefilet und nur zu einen schlechten Nest gemacht wurdt." Széchenyi György esztergomi érsekkel kapcsolatban különleges óvatosságot tanúsított. Attól tartott, hogy ha az érsekség minden régi birtokát visszakapja, túlságosan nagy hatalom birtokába jut. Később ezt az állásfoglalását elvileg is megfogalmazta; amikor a pozsonyi klarissza apácák 1688-ban a dominikánusok jogutódjaként első ízben kérték vissza a Margitszigetet; kifejtette, hogy ha minden 145 év előtti tulajdonjogot iure postUminii elismernének, ez megoldhatatlan helyzetet teremtene. S újból megjegyezte: ha az egyház minden régi "birtokát visszakapja, jobb helyzetbe jut, mint a király (értsd: a kamara).

9 Ha viszont e kérdés városi vonatkozásait vizsgáljuk, nyilvánvalóvá válik, hogy Werlein csupán addig állt szemben az egyházzal, amíg kamarai érdekek sérelmét látta. Tiltakozott az esztergomi érsekség túlságos gyarapodása miatt, mert ebben a magyarság megerősödését látta. 215