Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Fügedi Erik: Topográfia és városi fejlődés a középkori Óbudán = La topographie le developpement urbain a Óbuda (Vieux-Buda) médiéval 7-56

pont volt, még csak nem is a legalkalmasabb több alkalmas pont között, hanem csak egy a sok közül ezen a viszonylag hosszú szakaszon, nem sokkal jobb és nem sokkal rosszabb, mint a Margitsziget déli részén, a mai Császárfürdő helyén fekvő Felhévíz átkelőhelye, a jenői rév, vagy a gyorsabb sodrú, de jóval rövidebb (a mai Tabán helyén levő) pesti rév. lényegében mindegyikük a felsorolt természetes útvonalakat kapcsolta, össze egymással. Ezek az átkelőhelyek, az átkelőhelyeken összekapcsolódó természetes utak rendszere jelentette a legfontosabb városalakító földrajzi tényezőt mind Óbuda, mind Pest és Buda szempontjából. Más-más korszakban más és más átkelőhely került előtérbe. A fejlődés hullámzása a XIV. sz.-ban végérvényesen a Budai várat és Pestet helyezte előtérbe, ezen a ponton alakult ki a legforgalmasabb dunai átkelőhely, amelyhez hasonló jelentőségű csak Belgrádnál és Bécsnél jött létre. A magyar középkor kezdetén azonban ezen a fontos szakaszon Pest mellett Óbudáé volt a vezető szerep, aminek oka a földrajzi viszonyokon túlmenőleg a táj római múltjában és a középkori városfejlesztő elemek történetében keresendő. A Dunának ezen a szakaszán a honfoglaló magyarság már nem az ember nem látta vadont, nem a természetes tájat szállta meg, hanem vele együtt akarva-akaratlan átvette a római műveltség magas városi kultúrájának elrontott és lezüllesztett, de teljesen el nem pusztított örökségét is. Amióta a római emlékek tudományos feldolgozása megindult, megkezdődött Kurópa-szerte a kontinuitás híveinek és ellenzőinek mai napig is tartó vitája.

3 A kontinuitás magyar viszonylatban is komoly problémát jelentett,

4 s úgy hisszük, hogy a kutatás mai állása mellett, a kontinuitás tagadóinak álláspontja helyes. Nincs okunk feltételezni — legalább is városaink túlnyomó részében —, hogy a római városi élet akár jogi, akár társadalmi vagy gazdasági formáiban fennmaradt volna. Még a legszívósabb elem, a kereszténység sem érte meg Óbuda esetében a magyar honfoglalást, bár a római birodalmat Aquincumban is túlélte.

5 De ha nem is beszélhetünk a római élet folyamatos fennmaradásáról, fel kell vetnünk a kontinuitás fogalmával szemben a római örökség fogalmát. Minden jel arra mutat, hogy nemcsak Óbudán, hanem az egész Dunántúl esetében bizonyos római elemek a népvándorlás alatt is fennmaradtak és népről népre öröklődtek. A rómaiak után senki sem épített ezen a területen utat, várost és erődöket, de valamennyi átvonuló vagy megtelepülő új nép igyekezett azokat használatba venni. Fenntartásukról ugyan egyik sem gondoskodott, de ezek az alkotások egyre pusztuló formában fennmaradtak, és használatbavételük befolyásolta a régi területen megtelepülő új nép gazdasági életét. Óbuda esetében lehetetlen észre nem vennünk a római útrendszernek, vagy akár a longobárd kincsleletet rejtő és Korszán várát alkotó déli amfiteátrumnak a későbbi népekre gyakorolt vonzó hatását. Nem kontinuitás ez, hanem csupán a római kultúra öröksége, amely Óbudán is döntő befolyást gyakorolt a város topográfiájára. A nyugati irodalom nemegyszer települési Kontinuitásról beszélt ilyen esetben, de H. Strahm fejtegetései után helyesebbnek tartjuk a római 9