Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)
Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314
Náday Ferenc, Kocsisovszky Borcsa, Szőllősy Rózsa, nem utolsósorban: pedig — maga Molnár. A Budai Népszínházról írva illő, hogy az első mondat Molnár György nevével kezdődjék. ïdézze a befejezés is az ő géniuszát. Ha tárgyilagosan vizsgáljuk eszméit és életművét, meg kell állapítanunk, hogy olyan ígéret volt, amit — részben a mostoha körülmények, de részben saját emberi gyarlóságai miatt — a sors nem váltott valóra. Abban, hogy nem tanulhatott többet, nem hibás, s azért sem marasztalhatjuk el, hogy egy technikailag fejletlen korban nem tudta minden elképzelését maradéktalanul megvalósítani. Még kevésbé felelős azért, hogy nem tudta megteremteni a „népszínházat", a tömegek színházát. Ez a feladat csakis államilag, helyesebben : szocialista államban oldható meg, s a Nyugat mai napig sem birkózott meg vele. A második világháború után Franciaországban,, tehát ott, ahol a színház mindig a legnagyobb részt követelte magának a nemzet történelmi formálásában, sokkal nagyobbat, mint az angol, olasz vagy német színház, a „népszínház" ügye ugyanott tart, mint Molnár idejében Budán. Egy ember lelkesedése, politikai éleslátása,, szociális érzéke irányt kijelölhetett ugyan, de eredményt nem érhetett el.. (Vö. Paul Arnold, L' avenir du théâtre. Savel, Paris 1947.) Molnár minden balsikeréért azonban nem háríthatjuk a felelősséget a korra és a viszonyokra. Háromszor volt a kezében olyan kártya, amellyel élete nagy játszmáját megnyerhette volna, s hosszú évekkel Paulay előtt, illetve vele egyidőben, magasra emelheti a magyar színpadi rendezést. Először, amikor a Budai Népszínház teljhatalmú igazgatója volt, másodszor a Nemzeti színpadán, harmadszor a pesti Népszínháznál. Az első esetben az anyagiakkal szemben tanúsított teljes felelőtlensége, a másik két alkalommal konok, alkalmazkodásra képtelen egyénisége szegte útját pályájának. Azok közé tartozott, akiknek nem érzelmi, hanem intellektuális szenvedélyeik vannak, s mivel ezek kielégítése mindig nehezebb — nehéz volt Molnár helyzetében is —,. korán lett belőle elkeseredett, csalódott, teremtésre immár képtelen aggastyán. Mérhetetlenül nagyobb nehézségekkel kellett megküzdenie annak idején egy L,áng Ádámnak, Kocsi Patkónak, vagy akár egy Egressynek is, ők azonban saját személyes hiúságukat alá tudták rendelni a közösség,, adott esetben a magyar színjátszás érdekeinek. Molnár nem tudta. Ahol a legkisebb sérelmet el kellett szenvednie, onnan tovább állt. Ezzel nemcsak magának, hanem az egész magyar színművészetnek ártott. Hogyan írta róla Kassai? „Mint színész, tragikus volt. Mint ember, tragikusabb." 56 302
