Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314

Mint annak idején a tükrözött és villanyfényes szellem-alakok, a Bem apó is egy bécsi külvárosi színházban folytatta pályafutását — és bukott meg. Molnár kétszeri, téves orientációjával kapcsolatban, önkénytelenül is felmerül bennünk a kérdés : nem lett volna-e minden szempontból értékesebb és eredményesebb, ha műsorát, rendezői képességét nem Laube és Dingelstedt életművének városában, hanem pl. Belgrádban mutatja be? Aminthogy felmerül az a kérdés is : a Molnártól Belgrádba távozó Várhidy—Bacsvánszky mit vitt magával a szerb színpadra a Budán tanultakból? A Népszínház életének első három esztendejével kapcsolatban esett néhány szó a korabeli hazai német játékszínről. De éppen ezzel a budai társulattal szerb színészet is jutott összeköttetésbe. A színház közelében volt a Ráczváros, Budának szerbektől lakott része. Molnár igyekezett őket is bevonni a közönség sorába. Kempelen Győző és Állaga Géza : Szép Mara c. operettje szerb tárgyat választott, majd 1868 őszén szerb népi zenekar szerepelt a színházban. Valami mélyebb kapcsolat azonban nem tudott kialakulni a helyileg egymáshoz oly közel fekvő színház és nemzetiség között. Igaz, hogy a földmüveléssel és hajózással foglalkozó szerbek nem is voltak még oly mértékben színház-igénylők, mint a magyar vagy német iparos-lakosság és értelmiség, de az is igaz, hogy amikor Molnár egy egész szerb társulatnak adott volna vendégszereplési lehetőséget a színpadán, a hatóság ezt megakadályozta. Knezsevics János igazgató, Buda város és Molnár beleegyezésével, tizenkét estére kért vendégszereplési engedélyt. Worafka rendőrigazgató azonban azt a véleményt adta, hogy a magyar ifjúság vagy kineveti a kezdetlegesebb szerb színházat, vagy valami testvéresülési ünnepet kerekít belőle — s egyik eset sem kívánatos.

52 Molnár művezetése 1867 nyarától sem volt a békés dicsőség élvezésének ideje. Most ugyan minden kiadást egy bizottság vitatott meg, de a pénzt éppen olyan nehezen teremtették elő, mint régebben. Néhány nagy sikere meg rövidesen azt a mendemondát ébresztette, hogy nem számol el becsülettel a bevételekkel, már nagy magánvagyona van, csak a színház céljaira nem szentel a haszonból. Szegény Molnár ! Egész életében ennél méltatlanabb vád nem érte. Ha nagy bevétele volt, azt azonnal befektette a következő újdonság díszleteibe, kiállításába, s bizony nem mindegyik szépen útnak bocsátott darab hozott sikert. Amint bonyolódtak az ügyek, s akarva, nem akarva gyűltek az adósságok, a színházi bizottmány is kezdte megunni a folytonos töprenkedést. A heti ülések egyre ritkábbak lettek. Rátermett színészei közül is egyre többen szerződtek el az új debreceni színházhoz, vagy éppen a Nemzetihez. A kis Kolesi Lujza már arra az útra lépett, hogy a nagy Blaháné legyen belőle — de nem a Budai Népszínházban. Boér Emma, a tehetséges naiva, a Nemzeti Színház felé orientálódott. Kassai Vidor és az ifjú Jászai Kolozsvárra szerződtek. Anyagi nehézségek éreztették hatásukat a zenekar műkö298