Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314

Batthyány Artúr Kázmér gróf elvált felesége, Apraxin Júlia grófnő, viszontagsággal teli élete során elért arra a pontra, hogy társaságát művészekből válogatta össze, s a sivárságot, amit önmagában érzett, művészi munkálkodással akarta enyhíteni. Drámát írt, sűrűn forgott színészek között, s egy napon Molnárral is találkozott. Molnár vonzó jelenség volt, lobogó lelkesedésében sok szuggesztív ero lehetett. Kassai maga is írja, hogy az ifjú igazgató személyi varázsa csak akkor tört meg, amikor beszélni kezdett, mert mondanivalóinak bölcsessége nem vetekedett ideális külsejével —a grófnő azonban nemigen értett, még kevesebbet beszélt magyarul. Az okfejtés logikájának bökkenői nem zavarták tehát, csak azt értette meg, hogy a fiatalember valami hazafias és nemes cél érdekében agitál. Azonnal melléje állott, mint író, következő darabját neki adta, lapot indított, és főként és elsősorban pénzt adott a színház céljára. A Népszínházat voltaképpen a nyári idény tette tönkre, amikor a hőség miatt kevés volt a látogató, de a napi költség a szokott maradt. Ősszel a színházbajárási kedv mindig megélénkül. A nyári deficitet a grófnő kifizette. Újult erővel kezdhetett Molnár munkához. Igyekezett színházát néhány szerződtetéssel megjavítani. Perrei János balettmester, Campilli mellett, nem érvényesült kellőleg a Nemzetinél, átment tehát a Budai Népszínházhoz. Saját magántanítványain kívül valami kisebb színházi balettkart is összehozott, sőt a prózai színészeknek is betanított pantomimeket. Mint hajdan Déryné és az ifjú Egressy pantomimben tanultak meg jól mozogni, úgy most a kis Kassai sajátította el a művészi tánc elemeit és lépett fel némajátékokban. Felkerült Takács Ádám is, ez a száraz, pedáns, de megbízható színész és rendező. A megújuló anyagi támasz, az új erők s a saját rendezői képességei sem biztosíthattak azonban Molnárnak tartósan jó üzletmenetet, ha a régi úton halad és azonos műsortervet készít a Nemzetivel. Avval, hogy előbb hoz ki egy francia bemutatót, mint a Kerepesi út, annak talán ártott ugyan, de magának nem használt, hiszen Priellet, Szerdahelyit, Szigetit és Felekit nem hozhatta át Budára ! — Nem volt államsegélye. Nem volt operája, amelynek előadásai alatt — heti három négy napon át — a drámaiak pihenhetnek, tanulhatnak és kidolgozhatják alakításaikat. Olyasmi után kellett néznie, ami pénzt hoz a házhoz. Ugyanúgy üzleti kalkulációt kellett csinálnia, mint a német direktoroknak. Ha nem akart visszamenni vidékre, meg kellett ^alálnia azt a valamit, ami az ő egyéni vonzóereje, ami csak nála van, amiért fizetnek. A népszínmű jól ment. Együd nem volt Szerdahelyi, Harmath Emma nem volt Huber Ida, Szöllősy Piroska nem volt Markovits Ilka, és a népszínmű mégis ment, mert Molnár és az együttes jobb volt, mint a pestiek. De népszínmű kevés volt. Miért ne menne jól Budán Offenbach is, amiben oly sok színt, hangulatot, annyi görögtüzet és táncot lehet alkalmazni? 281 •