Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314

aki valaha egy sorukat is átfutotta, ha csak mint tudományos kutató nem. Átlátszó bonyodalmú vígjátékok, vagy a kelleténél több szálból fűzött és kusza hazafias darabok szerzői voltak. Darabjaikról az egykorú bírálat csak a baráti kapcsolat alapján írt elismerőleg és többet adhatunk az elfogulatlan bíráló kritikájára, vagy Worafka rendőri jelentéseinek néha határozottan éles szemű megállapításaira, mint a dicséretekre.

23 Bzek között az írók között voltak tehetségesek. Bérezik Árpád idővel jó vígjátékokat írt a korabeli fogyasztóközönség számára. Toldy István, a művelt jogász, probléma-felvetéseivel megalapozta azt a hírét, hogy haladó szellemű. Színpadi gyakorlatuk azonban egyáltalán semmi sem volt. Nem érezték meg azt a pillanatot, amikor egyik szereplő át kell hogy adja a szót a másiknak, nem voltak tisztában vele, hogy mennyi időt lehet a színpadon puszta mimikával kitölteni, hogy mikor és milyen mondattal kell a színfalak mögé lépnie a hősnek, hogy nyíltszíni tapsot kapjon távozásakor. Ezeken a fogyatkozásokon ügyes színházi mesterember segíthetett volna, a Budai Népszínháznál azonban nem volt kéznél efféle. Molnár színre hozta ezeknek az íróknak a színműveit, de mint dramaturg nem nyúlt alkotásaikhoz. Ebben az időben — fiatal, vidéki igazgató volt csak ! — kissé elfogódott volt fővárosi írókkal szemben még akkor is, ha csak most serkent a bajuszuk. Sorsa voltaképpen ezek kezében volt, hiszen túlnyomó többségtik, mint újságíró, rengeteget használhatott vagy árthatott neki. Ezen túlmenőleg sem tudott volna azonban megfelelően átírni valamit. Nem volt tehetsége az íráshoz, nem volt sem tanult, sem szellemes. Sokat tett azonban a színrehozatal mikéntjével. Beleélte magát ezekbe a drámákba, vígjátékokba — nem volt nagy feladat —, igyekezett megfelelő ruhákról, díszletekről, világítási effektusokról gondoskodni, s amíg anyagi bajok miatt a társaság feletti egyeduralom ki nem csúszott a kezéből, iparkodott arról is gondoskodni, hogy színészei elkészülve lépjenek ki a színpadra. Mint egy irodalmi színház vezetője, nagy alkotásának Dobsa : István, első magyar király c. művének színrehozatalát tekintette. Dobsa nem volt már kezdő író, több történelmi színműve szerepelt és bukott meg a Nemzeti színpadán is. Az István király, sok szereplőjével, csengő-bongó verseivel, vízióival pontosan az volt, amit Molnár színpadra vinni tudott és szeretett. Nagy gondolatok átélésére itt sem volt szükség. Az István király-probléma fél évszázada szolgált Magyarországon színpadi célokat. Annak idején a nagy Német Színházat Kotzebue : István, magyarok első jóltevőjével (König Stephan, Ungarns erste Wohltäter) nyitották meg, azóta a témának több variánsa forgott a hazai színpadokon. Itt természetesen már nem a kereszténység jótéteményeiről volt szó, mint az I. Ferenc korabeli megfogalmazásnál, hanem a magyar vagy az idegen uralom kérdése forgott szóban, de a szereplők jelleme, a lehetséges fordulatok adva voltak. Mindenki ismerte a történetet. Az egész többé-kevésbé olyan volt, mint egy Aiszkhülosz279