Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314

nevelje a népet, ahogyan tudja és akarja, s ő nem csinálta rosszul. A színház bizonytalan anyagi helyzete idővel végét vetette ennek a kultltavjótékonykodásnak, de amíg folyt, sok érdemes és látványos est , Jjtltott a szegények osztályrészéül. A műsor rendesen úgy volt össze4fí válogatva, hogy valami hazafias, kosztümös darab vagy élőkép egy zenés számmal s egy vígjátékkal került előadásra. Szigligeti, Jókai, Dobsa történelmi színműveinek egy-egy felvonása, hatásos, képszerű jelenetekkel, egy-egy magyar tánc a két Szöllősy nővér előadásában, a Pünkösdi királynő nagy tömegjelenete, a Peleskei nótárius — mind sorra jöttek. Havonként egy-kétszer tartottak ingyenelőadást, és egy évnél tovább élvezhették a budai szegények Molnár szívességét. Pár évtizeddel korábban Bajza a Nemzeti Színház vasárnapi közönségéről a lekicsinylés nem is tompított hangján írt, holott az ott becsmérelt színházlátogatók fizettek a jegyükért, tehát aligha a nép legszegényebbjei közül kerültek ki. Molnárék lelkes népi publikumuknak mindig örömmel, lelkesen játszottak. A széles népi tömegek színházi nevelésére törekvő Molnár indítékait egyéni adottságain kívül — származás, e korban csaknem egyedülálló szociális érzék — minden bizonnyal politikai meggyőződéséből is merítette. Mint a korabeli magyar színészek kilencven százaléka, ő is Kossuthpárti, ún. „negyvennyolcas" vagy „függetlenségi" volt. Politikai állásfoglalását sohasem is titkolta. Kossuth álláspontját tette magáévá nemcsak akkor, amikor franciabarátságával tüntetett Garnier-Pages színházi ünnepeltetésének megrendezésével, vagy amikor párizsi útja alkalmával kapcsolatba lépett Kossuth titkárságával, hanem átvette a dunai konföderáció eszméjét is és igyekezett a környező népekkel, elsősorban a szerbekkel és horvátokkal baráti viszonyt teremteni. Hogy mint függetlenségi politikus, éppen úgy nem kapott támogatást, mint ahogyan szociális törekvéseit sem támogatta senki, az korának zűrzavaros belpolitikájával magyarázható, kudarcait érthetővé teszi, de szándékainak emelkedettségéből nem von le. Molnár a Budai Népszínházzal tulajdonképpen két célt akart elérni : egyrészt a Nemzeti Színháznál eddig méltatlanul mellőzött, vagy ott nem is próbálkozó szerzők számára kívánt teret nyújtani, másrészt szórakoztatni és művelni akarta a nagyvárosi társadalom színházhoz eddig még nem szokott részét. Mind a két törekvés eléggé nem hangsúlyozható szociális érzékével magyarázható. Szerzőket avatni és a népet művelni, egyaránt a társadalom szolgálatát jelenti. Az új szerzőkkel, ami a népszínmű terén mutatkozó eredményt illeti, nem sok sikere volt. Két célkitűzését — úgy látszott — nem lehet egy nevezőre hozni. Azok az írók, akik egy-két év alatt mégiscsak köréje tömörültek, nem annyira a népszínmű, mint inkább a hazafias színmű, a vígjáték, sőt — Bényey—Állaga — a daljáték múzsájának hódoltak. Kempelen Győző, Bérezik Árpád, Toldy István, A. Balogh Tihamér, Dobsa I^ajos, Tarnay Pál, Udvardy Vince, Jósika Kálmán, Turcsányi Gyula —> aligha van ma Magyarországon olvasott ember. 278