Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)
Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314
ami a művészi színvonal javára szolgált : erről nemigen hallottunk. Ez a hallgatás több, mint egy évszázados múltra tekinthet vissza, s a szabadságharc utáni években nyert elvi alapot. Abban az időben, amikor a magyar játékszín csak vendégként fordult meg a fővárosban és apostolai anyagilag, művészileg szükségképpen alacsonyabb fokon állottak, mint a polgári kiegyensúlyozottságban élő német színészek, ezt az igazságot Kazinczy, Ráday írásban is elismerték. A minden szépért, jóért lelkesülő, hazafias, ifjú Bajza és Toldy buzgó látogatói voltak a Német Színháznak. 1837-től fogva már csak alkalomadtán, egy-egy világhírű vendég felléptekor tette be a lábát magára valamit adó magyar a Színház-téri palotába, s annak pompája mindig forró részvétet ébresztett benne a „kis" Magyar Színház iránt. A német polgárság majdnem kizárólag német színielőadásokat hallgatott meg. A kölcsönösség mégis fennállott, mert Schodelnét megnézni Kappelék is elmentek a Kerepesi útra. Némi irigység magyar részről, jóindulatú közöny a német közönség oldaláról, ez jellemezte a helyzetet a negyvenes évek derekáig. Ekkor — még a „Nagy Német Színház" életében — a Nemzeti Színház kezdett az élre törni. Nem mondanánk igazat, ha azt állítanánk, hogy felemelkedésének csak eszmei háttere volt. Egy ország érdeklődésének homlokterében állva, a magyar színtársulat rövidesen országos alap támogatását élvezte, míg a német színügy magánvállalkozás volt 1787 óta és az is maradt. Szellemi téren sem kell azonban csodálkoznunk a fejlődés ilyen irányán. Egy egész nemzet — akárhogyan vesszük is : néhány millió ember — színészetre alkalmas fiatalságából válogathatott az irodalomban híressé tett, képben, dalban, divatban népszerűsített Magyar Színház, míg a Német Színház vagy nagy anyagi áldozatokkal biztosított egy-egy hírességet magának, vagy beérte pályájuk elején álló, esetleg annak delelőjén túlhaladott színészekkel. A pesti németség a kultúrcentrumoktól távol eső nyelvsziget volt, a főváros magyar lakossága, idézzük az elkoptatott Jókai-féle mondást : az ország szíve. 9 1849-ben tragikus decrescendo zúgott végig a magyarság minden törekvésén. Azt is meg kellett érnie, hogy német nyelvű színészetet plántáltak a nagy nemzeti áldozatokkal megépített Kerepesi úti színházba. Pozsonyban, Pesten, Aradon a kaszárnyaudvarok és katonai lőterek kivégző osztagoktól hemzsegtek. Vérpadon halt meg a „lelkes" Szacsvay, ez a nagy reményekre jogosító ifjú politikus, csakúgy, mint az ősz Perényi, akinek a kivégzésénél a hóhér is megrendült. A német polgár — a rémuralom előidézte anyagi és lelki megterhelésnek éppen olyan szenvedő részese, mint a magyarság — elborzadt és megtagadta eddigi érzelmi közösségét a dinasztiával. Mit érzett azonban a magyar? Egyöntetű visszautasítása mindennek, ami csak emlékeztetett is az elnyomóra, a passzív rezisztencia mezébe burkolt, de alig leplezett gyűlölet, felháborodott elítélése mindenkinek, aki, bár csak ímmel-ámmal, vagy anyagi kényszerből, de kiszolgálta a rendszert : ez vált az uralkodó magatartássá. 10 268
