Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)

Vadász Sándor, A fővárosi vasasok századvégi szakszervezeti mozgalmának történetéhez (1890—1899)

Mindent egybevetve, 1899-ben 10 ezren felül lehetett a szervezett munkások száma. A kongresszus tárgyalásai tükrözték a vezetők között elterjedt ama felismerést, hogy a szakszervezeti mozgalom nem felelt meg a követelményeknek. Munkáját a kivezető utak keresése jellemezte. A küldöttek egyöntetűen megállapították, hogy a munkások nem győződhettek meg arról, hogy a szakszervezetek valóban az ő érdekeiket képviselik. Ezért a kongresszus igen nagy súlyt helyezett a munkanélküli és utas-segélyre, valamint a munkaközvetítésre, mint olyan eszközökre, melyeknek segítségével a szakszervezetek a maguk számára nyerhetik meg a munkástömegeket. Az elfogadott határozatok egyike szükségesnek mondta ki országos szakszervezetek alakítását. A második pont tárgyalásánál (»A szakegyleti mozgalom alapja«) Krammer Balázs vasmunkás indítványt terjesztett elő a »Vas- és Fémmunkások Szakegylete« nevében. Indítványozta, hogy a kongresszus mondja ki országos ipari csoportok és szövetségek létesítését. A szövetségi alapszabályok kidolgozásával bízzák meg a vas- és fémmunkásokat — javasolta Krammer — akik a legerősebb munkáscsoportot képezik a magyarországi munkásmozgalomban. Krammer indítványát a kongresszus nem fogadta el. A küldöttek, okulva a korábbi ilyen irányú kísérletek kudarcából, elsősorban a szervezetek belső életének, gazdasági életének megerősítését tartották a fő feladatnak. Ugyanakkor a kongresszus nyíltan elutasította a tanulatlan munkások szervezését. Az első szakszervezeti kongresszus egy korszak lezárását jelenti. Akkor ült össze, amikor már Garami és Weltner voltak a szociáldemokrata párt vezetői, akik a II. Internacionálé opportunizmusát egyesítették a betegpénztáriak megalkuvó gyakorlatával. A vasas szakszervezetek, csakúgy mint a többiek, végleg a párt opportunista vezetőinek befolyása alá kerültek, akik a szaklap hasábjain keresztül is hatottak a munkástömegekre. A vasasok a századforduló után is sokszor tanújelét adták harckészségüknek, azonban ez nem változtat azon a tényen, hogy az opportunizmus végleg úrrá lett a szakszervezetek vezetésében. A századfordulót követő években hatalmas méretű gazdasági válság bontakozott ki, A vasasok százai, sőt ezrei kerültek az utcára a tömeges elbocsátások következtében. Az 1901—1905-ös években erős sztrájkmozgalmak keletkeztek, amelyek a vasasok erősödő összetartásáról tettek tanúságot. Nem véletlen, hogy éppen a jelzett időszakban — 1903ban — sikerült létrehozni az országos vasas szakszervezetet Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége néven. A következő évben tovább folytatódtak a sztrájkharcok, majd 1905-ben kirobbant a vasasok általános sztrájkja, amely mind méreteiben, mind szervezettségében felülmúlta az addigi sztrájkmozgalmakat. Azonban ezek a kérdések már a forradalmi helyzet érlelődésével, az 1905-ös oroszországi forradalom hatásával kapcsolatosak, amelyek kívül esnek tárgyalásunk körén. 24 Tanulmányok Budapest múltjából 369