Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)

Mályuszné Császár Edit, Kelemen László színháza

annak fel álétásához kevés buzgóságot láttam Budán, főkép a Nagyainknál és . . . Szenteinknél) még is imádom!«

113 Hanem azért látogatták a magyar színházat, s 1793 első negyedében egymás után vannak feljegyezve a megyei iratok között Ürményi, Vayék, Zichy Károly országbíró, sőt Sándor Lipót főherceg is, mint akik páholyukért 27—27, ill. 54 ft-ot fizettek.

114 Végigtekintve az első magyar színtársulat történetén, közönségére gyakorolt művészi hatásán, vizsgálat alá fogva a társadalmat, amely létrehozta és támogatta, akarva-akaratlanul az a meggyőződés ébred bennünk, hogy bukásának oka nem a külső körülményekben rejlett. Vajon nem pártolták-e, nem nyúltak-e hivatalból a hóna alá, nem írtak, fordítottak, szerzettek zenét a számára? Sokkal kevesebb »felső kegy« áradt tíz évvel később Wesselényi vándorútra indult színészeire, s azok, falun és városon, hol koplalva, hol jóllakva, de megéltek. Nem a társadalom részvétlensége ítélte bukásra Kelemen Iyászló színházát, hanem az a belső törés, amit önmagában hordozott. A nemzeti színház polgári intézmény, a »nemzet napszámosa« polgári érzetű kell, hogy legyen, ha valahol a fiókja mélyén őriz is egy armálist. Az első magyar színtársulat tagjai azonban, kevés kivétellel, nélkülözték a polgári erényeket : nem rendelték alá személyes érdekeiket a közös, magasabb célnak, nem ismertek igazgatói, rendezői fegyelmet, nem tisztelték a közvagyont, nem tudtak beosztani. Ók »nemesi színjátszó társaság« voltak, mindmegannyi kis Podmaniczky vagy Ráday. Magyarországon nem volt egészséges polgárság, amely sugalmazni tudta volna őket ; ez a társadalomfejlődési defektus bosszulta meg magát sorsukban. (12. kép.) Éppen ezért hibáik nem is az ő számlájukat terhelik, hanem sokkal inkább az országét, amely nem nevelte, nem tanította őket. Hogyan kívánhatjuk az egyszerű iparostól hogy haladóbban gondolkodjék, mint a nemesi életforma után mohón futó szenátor? Hogyne verné büszkén a mellét az a szegény nemes, akinek megvan a kutyabőre, amikor L,osontzi István, a híres és gazdag nagykőrösi prédikátor, az utrechti egyetem doktora, így kénytelen könyörögni nemességért : »Meg-vallom а Тек. Ur előtt igaz lélekkel, hogy ezen törekedésre sem nem az ambitio sem nem valamelly különös haszonnak kívánássá indított vala fel engemet : a'midőn Jó Fautor Uraimnak rendes provisiojok által mostani hivatalomban mind nemesi szabadsággal élek, mind veszek házam táplálására illendő subsidiumot. De mint hogy országunk(na)k szokása szerént, soli nobiles patriae cives habentur ; kívántam vala fijaimat magam nagy megerőltetésével is, édes hazánk (na) k lakosai, vagy inkább az emberek közé számláltatni, hogy az lenne ő bennek ad comparandas virtutes officiis patriae praestandis profuturas«.

115 A feudális és a polgári világ váltotta egymást színészeink életében, s ők semmi külső segítséget nem kaptak ahhoz, hogy megértsék az új szellemet, aminek pedig, nemzeti színjátszók lévén, szolgáltak. Az azonban kétségtelen, hogy a polgári átalakulásért indított harcban elvileg a haladó szellemű ifjúság oldalán állottak s Martinovicsékkal rokonszenveztek. 185