Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)

Mályuszné Császár Edit, Kelemen László színháza

nak mutatkozott tovább vezetni a társulatot.

71 Az együttesben azonban tovább folyt a másfél esztendeje soha nem csillapuló békétlenség. Egyrészt Moór Anna, a legtehetségesebb női tag és Liptay Mária, Sehy barátnője vetélkedtek egymással, másrészt Sehy acsarkodott Kelemen ellen. Hogy ez a csendes, szorgalmas, inkább elméleti síkon kiemelkedő egyéniség, akinek színpadi sikerei, jóllehet egy szerepkörben mozogtak — mindkettő jellemszínész volt — soha meg sem közelítették az övéit, miért ingerelte annyira a társulat rossz szellemét, nem tudjuk. A kitartó munkást, a városi műveltség magasabb fokán álló polgárt, a szilárd jellemet gyűlölte benne talán, azt, hogy volt egyéniségében emberi nagyság, s hogy egy haladottabb világ eszményeit szolgálta, mint ő, akinek szive mélyén csak a megyeháza, a deres és a jus gladii imponált. 1794 októberében Moór Anna—L,iptay vetélkedése csúnya színházi botrányban került a közönség tudomására.

72 Fütyülés, nézőtérről a színpadra és onnan vissza kiabálás, Liptay »tisztelőinek« zárt sorokban való felvonulása a társulat becsületesebb része ellen, mindez több volt, mint amit Podmaniczky hajlandó volt elnézni. »Ich bewundere mich sehr über das impertinente Betragen der Mad(emoisel)le I,iptay«, kezdi Buschoz intézett levelében, s követeli, hogy csináljon rendet magyar színészei között. Bnnek az esetnek radikális elintézése, Sehy eltávolítása talán még megmenthette volna a társulatot, Podmaniczky azonban közben megbetegedett, Buschnak nem volt elég tekintélye, s a közönség nem átallotta, »Nemes Publicum« aláírású nyilatkozattal színpadi kedvencei segítségére sietni. így a fegyelmi ügy nem zárult megfelelő tanulsággal és mi sem állt újabb féktelenkedések útjába.

73 A történelem pedig haladt előre, s a francia forradalom eseményei növekvő nyugtalansággal töltötték el a Habsburgokat. 1794 nyarán elfogták a Martinovics-összeesküvés vezetőit, majd egyre több és több letartóztatásra került sor. Éppen azok, akik a magyar színháznak, mint a nyelv fejlesztőjének fontosságát legjobban hangsúlyozták, vagy a színház iránt különösen érdeklődtek, fogságba kerültek, vagy legalábbis gyanúba keveredtek az udvar előtt. Az országbíró, Zichy Károly, Ürményi, a personalis, Haller, a színházi aktákat szignáló első tanácsos, sorra kegyvesztettek lettek. Podmaniczky helyén maradt ugyan — vele kapcsolatban sem az uralkodónak, sem a nádornak nem voltak eddig sem illúziói, miután köztudomású volt, hogy 1790-ben a poroszokkal tárgyalt a Habsburg-ház trónvesztéséről — de a kitűnő tollú fogalmazó, Berzeviczy alatt is inogni kezdett a talaj. Ez a légkör nem volt alkalmas arra, hogy egy renitenskedő, szabályokat és tekintélyt maga fölött nem tűrő, de felvilágosult gondolatot képviselő testület kedvezésben részesüljön. Nehézségek voltak a cenzúrával is. Kelemenek már eleve tévedtek, amikor színházukkal kapcsolatban azt remélték, hogy majd »itt hallatik a' Szabadságnak Kellemetes Szava, itt a' hói a' rettegni nem tudó Elme merészen meg vij a'Babonasággal és az Erőszakkal. . .« Hogy milyen önámítás volt ez, mi sem mutatja jobban, mint a tény, hogy e szép 175