Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)

Mályuszné Császár Edit, Kelemen László színháza

reménye nélkül. Hazai viszonyaink iróniája, hogy az »érdemes kalmár« szószólója örmény ember, s mint nemességet szerzett nagybirtokos tér meg őseihez.

17 A magyar színház élete, fogantatásának első pillanatától fogva, érintkezésbe kellett, hogy kerüljön a nemesi hivatalnokosztályon kívül a polgári elöljárókkal : a városi magisztrátus uraival is. Ezek szerepe az eddigi feldolgozásokban — éppen mint a helytartótanácsé — elég hálátlan. A közhit azt tartja, hogy a polgárság ellensége volt a magyar színészeknek, mert azok más nyelven játszottak, mint ahogyan Pest és Buda elöljárósága tárgyalt, levelezett és szórakozott. Ez a föltevés nem helytálló. A magyar társulat első próbálkozása idején a nemzeti nyelv-nemzeti állam gondolata még magukban a felvilágosult írókban sem kristályosodott ki tisztán, még kevésbé a német polgárokban, akik, ha ezt a gondolatsort végigelmélkedik, mint ez a XIX. század derekára meg is történt, a magyar állam keretein belül nem német kultúrharcot kezdenek, hanem igyekszenek beleolvadni az uralkodó népbe. Egyelőre azonban erről még szó sem volt. De elmúlt már az az idő is, amikor a német kultúra előtérbe helyezése elvi szempont volt. II. József meghalt és rendeleteit visszavonta. Ezt a pesti tanács a maga részéről éppen olyan örömmel fogadta, mint a magyar rendek. A belvárosban háztulajdonos gazdag polgárok számára a közelmúlt politikája anyagi veszteséggel járt. Cseppet sem volt Ínyükre a József erőszakolta külváros-fejlesztés, a vásárterek kitelepítése, a város határainak kitolása, s a császár meghátrálása idején e tanácsurak együtt lelkesedtek a megyeházán a katolikus reakció híveivel.

18 Részt kértek a nemzeti felbuzdulásban és mindent tetszéssel kísértek, ami evvel volt kapcsolatban. Színházaikat nem adták át a magyar társulatnak, ez igaz, de érthető. Őket szerződés kötötte német bérlőhöz, s ez a szerződés még évekig nem volt felbontható; a kapitalizmus már itt, fejlődésének kezdetén is görcsösen ragaszkodik a magántulajdonhoz, bálványként tiszteli a magánérdeket. A kor jogrendjében gyökeredzett, hogy senkitől sem lehetett pénzen megvett tulajdonát a közösség érdekében elvenni. A másik ok, ami magyarázza a városi tanácsok eljárását, hogy ők sokat költöttek színházaikra, s az ennek megfelelő ellenértéket meg is követelték. Bér és kaució járt az épületek után, e bevétel egy része pedig az árva- és szegényügyet szolgálta. A színház tőke volt, amelynek kamatairól a városi gazdálkodás nem mondhatott le — Kelemenéknek viszont nem volt pénzük. Anyagi szempontok tehát megnehezíthették a magyar társulatnak a tanáccsal való jóviszonyát, de nemzeti előítéletek nem. LÁedemann Sámuel, a büszke kereskedő, aki II. Lipóttal vitatta meg terveit, s nagyon valószínű, hogy egy szót sem tudott magyarul, zongoráját bocsátotta az anyagi gondokkal küzdő színjátszók rendelkezésére. Egyébként a legilletékesebb, a színháznak — mondhatni — hivatalos történetírója, Endrődy is megállapítja, hogy a pesti tanács »elegendő-képpen kimutatta hazafiságát«, néhány lappal később megemlítve az új magyar polgármestert, Boráros Jánost is.

19 159