Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)
Kosáry Domokos, Pest-Buda és a Kereskedelmi Bizottság 1791-ben
tudunk, hogy Mandl pesti kereskedő számára bérben dolgozta fel a tőle' kapott nyersanyagot 1790-ben. Mindezek közül azonban a Valero-féle manufaktúra volt messze a legnagyobb. 30 A Valero-féle beadvány alapkérdésként a nyersanyaghiányból indul ki, s ennek megszűntetéséhez szeretné a nemesség, a »ganze edle Nazion« segítségét megkapni. A hiányon kétféle módon kívánna segíteni. Egyrészt a termelt selyem mennyiségének növelésével, amit különböző adminisztratív és felvilágosító rendszabályok alkalmazásával lehetne szerinte előmozdítani : a megye, a földesúr, a közigazgatási apparátus igyekezzék a parasztot eperfák ültetésére serkenteni ; kívülről, így főleg Sappel János selyemtermesztési felügyelő szlavóniai körzetéből pedig hívjanak be manipulánsokat, akik példát mutatnának a falu népének a hasznot hajtó selyemtermelésre, s annak helyes módjaira. Másrészt azonban — és nyilvánvalóan ez az égető probléma — a meglevő hazai nyersanyagmennyiséget kell méltányosabban úgy elosztani, hogy külföldre szállítás helyett elsősorban a hazai szükségletet fedezhesse! A nyersanyagkérdés mögött tehát végeredményben ismét gyarmati jellegű alárendeltségünk kérdése jelentkezik : amíg aránylag bőven volt nyersanyag, addig a hazai üzemeknek is jutott belőle, 1787 után azonban, midőn a török háború alatt a délvidéki selyemhozam igen nagy mértékben csökkent, ugyanakkor pedig a kedvezőtlen időjárás miatt az itáliai selyemtermés is gyengének bizonyult, akkor a meglevő kevesebb nyersanyagot igyekeztek elsősorban az örökös tartományok iparának juttatni. A kamara ugyan tartott Pesten selyemárverést, ezen azonban a tőkeerősebb bécsi vásárlók könnyen túllicitálták és maguk alá gyűrték pestbudai versenytársaikat. A helytartótanács ugyan kérte, hogy a magyar fabrikánsok elővételben és a bécsi árnál 5%-kal olcsóbban kapják meg a nekik szükséges, hazai nyersanyagot, ezt azonban az államtanács minden további nélkül elvetette. A nyersanyag legnagyobb részét külföldi vállalkozók szerezték meg, a pesti üzemeket csökkenteni kellett, úgy hogy a tulajdonképpeni selyemgyártás hosszú hónapokra valósággal leállt Pest-Budán. Valeróék annyira nem merték a szabad versenyt vállalni, hogy továbbra is ragaszkodtak javaslatukban az államkincstár központi felvásárló és elosztó szerepéhez, magánvállalkozóké helyett, csak azt szerették volna valami módon elérni, hogy az állam a már meglevő hazai üzemek ellátásáról is megfelelően gondoskodjék. Azt kívánták, hogy »az állam a belföldi selyemmel elsősorban és az igény teljes kielégítésével a hazai fabrikánsokat láttassa el, és csak nyersanyagának fölöslegével forduljon külföldiekhez«. A nyersanyag hiánya tönkreteheti az üzemeket, »és ha idegen selyemkereskedők vagy gyártók a hazaiaknak számukra hátrányos fejlődését megirigylik vagy éppen meg akarják akadályozni, akkor mindenekelőtt arra törekednek, hogy magas helyeken keresztülvigyék a belföldi selyemtermés saját maguknak való megszerzését ; ennek következtében a hazai fabrikánsnak nyakát kell szegnie, ahogy azt minékünk, nagy kárunkra, már tapasztalnunk kellett és amitől sajnos a jövőben is tartanunk kell«. 133
