Tanulmányok Budapest Múltjából 9. (1941)
Fekete Lajos: Mohamedán vallási és szellemi élet a törökkori Budán 119-141
MOHAMEDÁN VAELÁSI ÉS SZEEEEMI ÉEET A TÖRÖKKORI BUDÁN 123 imámi tisztséget az első pénteki istentiszteleten 1541 szeptember 2-án Ebuszszúd efendi töltötte be, aki akkor kádiaszker volt és később híres sejch ül iszlám lett, a chutbét egy széphangú tanítványa, Núrallah efendi, később szultáni imám énekelte, s ezen az istentiszteleten óbudai táborából Sztilejman szultán is megjelent. Mikor a chatib az imát recitálva a szultán nevét említette, a jelenlevők »reszkettek és zokogtak a boldogságtól«, a budai asszonyok pedig, akik szultánt látni az utcákon ácsorogtak, egyszerre ráemlékeztek, hogy »ugyanez a moraj már régóta kihallatszik a templomból és sok papjukat annyira megrémítette, hogy örökre elvándoroltak a városból«. 12 ) A chutbe később is állandóan nagy tömegeket vonzott a pénteki istentiszteletekre, mert a mohamedán világban mint felségjog, az uralkodó iránt megismételt hódolatnak tekintetett, s ezért a pénteki istentiszteleten a helyőrség parancsnoka és a hivatalos előkelőségek mindig kötelesek voltak megjelenni s megjelenésükkel a padisah iránti hódolatukat megismételni. A pasák felvonulása ezeken a napokon díszes kíséretükkel olyasféle látványosságot szolgáltatott a provinciális városok népének, amilyen a fővárosban magának a szultánnak pénteki dzsámi-látogatása volt, az újabb korban a szelamlik, és hogy az ünnepség hatása a köznépre egyetemesebb és mélyebb legyen, a pasák időnkint nem a palotájukhoz közeleső dzsámiban jelentek meg, hanem valamelyik távolabbi egyházat keresték fel, az útbaeső utcák népének ünnepi büszke gyönyörűségére. A mecset (meszdzsid) alacsonyabbrangú imahely volt, egyszerű, tágasabb szoba az előírt rövid imák közös elvégzésére, amilyent régibb városokban, ahol a hívők mecset-alapító kedve már jóidej e megnyilvánulhatott, lépten-nyomon talált az igazhívő. A dzsámik maguk között is különböző kategóriákra oszlottak, a szerint, hogy fenntartásukat milyen anyagi források biztosították, amiben isztanbuli állapotok utánrezgésére ismerünk. Egyesek az állam gondviselését élvezték, ezek voltak az előkelőbbek, létükben és anyagi sorsukban biztosítottabbak, mert az államkincstár minden anyagi és személyi kiadásukat fedezte, a többiek viszont csak alapítványaikra támaszkodhattak, melyek a mindennapi élet küszködéseitől mentesítették őket, de arra nem voltak elegendők, hogy elemi vagy természeti csapások eseteiben is megóvják őket válságoktól. Állami gondozásban Budán is aránylag kevés dzsámi részesült : a »Nagy dzsámi«: Bűjük dzsámi, más néven — mert alapítását Szülejmán szultán nevéhez fűzték —- a Szülejmán kán-dzsámi, melyet a középkori Nagy Boldogasszony-templomból alakítottak át ; a »Palotai«- vagy »Belső dzsámi« : Szer aj dzsámii vagy Enderún dzsámiig) mely a középkorban a királyi palota temploma volt, és az ehhez a kettőhöz viszonyított fekvésénél fogva »Középső dzsámi«-nak : Orta dzsámi-nák nevezett dzsámi, mely a mai Dísz-téren, a középkori Szent György-templomból volt átalakítva mohamedán templommá. Ezekhez csatlakozott már az első időktől kezdve a Váron kívül, a »város«-ban, a mai Eő-utca északi végén a Törvényház helyével szembenálló, Oszmán bejről elnevezett dzsámi, s időben legutolsónak, hozzávetőleg 1596 óta, ismét a Várban, a középkori Mária Magdolna-templomból, a mai Helyőrségi templomból átalakított úgynevezett »Győzelmi dzsámi« : Fethijje dzsámii, vagy »Órás dzsámi« : Szót dzsámii, melyet azért neveztek így, mert óra volt rajta. 13 )
