Tanulmányok Budapest Múltjából 6. (1938)

Gárdonyi Albert: Pest városa a középkor alkonyán 1-15

8 GÁRDONYI ALBERT 8 nagy ágyúról, 1600 hordó borról, 1600 hordó lisztről, 1000 véka zabtól, 300 hordó puskaporról, 160 mázsa ólomról, s sok egyébről számol be a Gewisse Zeittung írója, ami a győztesek kezébe került. Ezt a bőséges felszerelést pedig azzal indokolja, hogy a téli táborozás céljaira volt szánva (denn man hat sich auffs Winterleger aida versehen). így jutott 1541 nyarán Pest városa a török kezébe, ami azt jelentette, hogy elveszett minden, amit 1540-ben sikerült megtartani. Az 1541. évi török megszállást azonban a pestvárosi lakosság nem tekintette tartósnak s sokáig reményeket táplált, hogy ez az állapot csupán átmeneti lesz. Bizonyságul hivatkozhatunk a ferencrendiek káptalanának 1542 február 2-án Nagyváradon hozott határozatára, mellyel Pest város tanácsának szerzetesek kirendelése ügyében előadott kérését azon megjegyzéssel utasították el, hogy, amennyiben zárdájukat visszakapják, hajlandók több szerzetest is küldeni a városba. (Századok 1898. évf. 617. 1.) Addig azonban elégedjenek meg a harmadrendűek házában lakó négy szerzetessel, s amennyiben a török elhagyná a budai várat, azonnal küldjenek át két szerzetest a pestiek közül. Nincsenek ugyan bizonyítékaink rá, hogy hajlandók lettek volna áldozatok árán is szabadulni a hódoltság alól ; az azonban kétségtelen, hogy állandó összeköttetésben állottak Ferdinánd magyar párthiveivel s rendszeres tudósításokat küldtek a törökök hadmozdulatairól. Fennmaradt ugyanis a pestvárosi tanácsnak 1542 április 1-én Perényi Péter országos főkapitányhoz küldött levele, melyben nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a kereszténység ügyét tehetségükhöz mérten szolgálni kívánják (et nos ut veros decet christianos agere et in futurum non dubitet). Hz a szolgálat addig elsősorban abban állott, hogy megváltották a török rabságba jutott keresztényeket s lakóhelyükre bocsátották őket. Rábeszélni törekedtek továbbá a portyázásra induló törököket, hogy minél kevesebb kárt okozzanak (animos eorum mitigavimus, quantum per posse nostrum). Kzzel aztán magukra vonták a törökök haragját, akik annyira felháborodtak ellenük, hogy Nagyszájú Márton nevű bírájukat csaknem agyonverték. Már a földön hevert s ha szolgái és a janicsárok nem sietnek a segítségére, aligha került volna ki élve a kezeik közül. Ennek ellenére tovább is ki akartak tartani, hogy tanáccsal és tettel segélyére lehessenek a környék keresztény lakosságának. Hírül adták Perényi Péternek, hogy a szekszárdi vár ostrom alatt áll s innen küldöttek segélyére 300 lovast és 200 gyalogost. Nem tudták megérteni, hogy miért éppen innen vitték a segítséget, holott a felvidéki keresztények éppen elegendő kárt tesznek bennük. Hallomásból tudták, hogy a török szultán az idén nem jöhet Magyarországra, mert másfelé hadakozik. Mindamellett úgy vélték, hogy minden kereszténynek résen kell lenni (omnibus Christi fidelibus necesse est advigilare), nehogy újból diadalmaskodjanak; abírájuk elleni támadás azonban annyira elkeserítette őket, hogy az elköltözés gondolatával foglalkoztak (aliunde saluti nostre providendum). Nagyszájú Márton 1542. évi bíráskodása azért is nevezetes, mert eddig úgy tudtuk, hogy Kenéz más néven Szőcs András volt az utolsó pesti bíró, aki 1554 szeptember 15-én Nagyváradon halt meg. (Schmall : • Adalékok IL k. 145. s kk.) Ez a Szőcs András a pestvárosi tanács 1537 április 24-én kelt oklevelében még bíróként szerepelt s valószínűleg a város